A hallgatóimat meg szoktam kérdezni, mely irodalmi-művészeti folyóiratokat ismerik, és az az igazság, hogy évről évre egyre rosszabb a helyzet. Most eljutottam egy olyan évfolyamig, amelynek tagjai már nem csupán a legfontosabb hazai nyomtatott folyóiratok nagy részéről nem hallottak, de az online-okról se nagyon
– kezdte előadását Kollár Árpád múlt héten a Vigadóban, ahol az Állami szerepvállalás a kultúrában címmel rendezett minikonferenciát a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozata. Kollár Árpád a frissen megválasztott Független Közmédia Testület tagja is.
Online népszerűség
A József Attila-díjas költő-szerkesztő, a Független Közmédia Testület tagja szerint ezért e médiumok túlélése kapcsán legelőször azt a két kérdést kell feltennünk: olvassa-e még egyáltalán valaki ezeket a lapokat? És ha igen, akkor ki vagy kik azok?
A válasz pedig nem is olyan egyértelmű, mint gondolnánk. A hazai nyomtatottlap-piac általános zsugorodása következtében a print irodalmi folyóiratok jellemzően 300–700 példányban jelennek meg, az online irodalmi portálok látogatottsága viszont akár a havi több tízezret is elérheti:
az egyik legnépszerűbb Litera például 465 ezer egyedi felhasználóval bír.
A megoldás tehát kézenfekvő lehetne: a nyomtatott irodalmi folyóiratokat egyszerűen meg kell szüntetni, a virtuális jelenlétet pedig még tovább erősíteni. De – figyelmeztetett Kollár Árpád – a kettőt mégsem lenne tanácsos csupán az olvasottságuk alapján megítélni, pláne nem szembeállítani, hiszen teljesen más a szerepük.
A magyar irodalom megmaradása
Amikor a teljes magyar folyóirat-kultúra megmaradása mellett érvelünk, a magyar irodalom megmaradása mellett is érvelünk, hiszen az nálunk hagyományosan folyóirat-alapú. A lapok pedig nem csupán felületet biztosítanak az újabb és újabb írásoknak, hanem műhelyként is funkcionálnak. És ami pótolhatatlan lenne: a fiatalok számára kapuőrként belépést biztosítanak az irodalom világába
– emelte ki Kollár Árpád.
Plusz szempontként hozzátette, hogy a fentiek mellett a nyomtatott folyóiratoknak archiválási funkciójuk is van, és mivel az irodalomnak, a színházzal vagy a képzőművészettel ellentétben nincs hivatalos utánpótlásképző intézményrendszere, ekként is funkcionálnak.
Egyszerűbben: hol szocializálódjanak a fiatal írók, költők, kritikusok, ha nem értő szerkesztők keze alatt, a folyóiratok háza táján? Vagy, másként fogalmazva: erős talapzat nélkül nincs csúcsteljesítmény.
Esetleges döntések
Azaz – folytatta Kollár Árpád – voltak és vannak nyomós indokaink a folyóiratok léte és továbbélése mellett a múltban és a jelenben egyaránt. Ehhez képest valahogy mégsem sikerült megszületnie egy átfogó stratégiának, elképzelésnek, mi legyen velük;
mintha ad hoc módon a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) vonatkozó kollégiumainak sokszor esetleges döntései befolyásolták volna vagy döntötték volna el, melyek virágozhatnak közülük, és melyek kerülnek éppen nehezebb helyzetbe.
Arról nem beszélve, hogy a megítélt pályázati támogatások is gyakran késtek, ami miatt olyan abszurd helyzetek is előálltak, hogy a szerkesztőségek csak augusztusban jutottak az éves forrásukhoz – „könnyű belátni, hogy, pláne egy nyomtatott médium esetében milyen nehéz így tervezni”.
Jó gyakorlatok
Mi lehetne a megoldás hosszú távon? Kollár Árpád szerint azért akadtak jó próbálkozások is az elmúlt időszakban. Az NKA-nál egy időben bevezették a hároméves folyóirat-támogatási szisztémát, ami azért volt nagyon fontos,
mert a kiszámíthatóság ebben a szektorban valóban életbe vágó.
Az utóbbi bő egy évtizedben ráadásul egyfajta párhuzamos finanszírozás is létezett. Az NKA-pénzek mellett a szerencsésebbek az önkormányzatoktól szintén kaphattak némi támogatást, a határon túli lapokat pedig mások mellett a Bethlen Gábor Alap segítette.
Azonkívül ott volt még – az ugyancsak nem mindig kiszámítható – minisztériumi forrás; többek között a Petőfi Kulturális Ügynökségen keresztül is juthattak folyóiratok segítséghez –
igaz, ez nem volt olyan szisztematikus, és ad hoc módon kimaradtak belőle nagyon jelentős lapok is.
Szűkülő források
Az átfogó stratégia azonban messze többet jelent annál, mint hogy csupán a finanszírozásról és annak hiányosságairól vagy a keret szűküléséről beszéljünk, szögezte le Kollár Árpád.
Utóbbira konkrét adatokkal is felhívta ugyanakkor a figyelmet. Míg 2026-ra 291 millió forintot ítélt meg az NKA Anyanyelvi Kultúra Kollégiuma folyóiratok támogatására (195 millió printre, a többit online kiadványokra), 2023-ban az elődszervezet két másik kollégium 360 milliót osztott szét ugyanezen célra (141 milliót a kiemelt print folyóiratokra, 226 milliót printre és online-ra).
Ez jól mutatja azt az NKA-ban régóta jelen lévő dilemmát is, melyik lenne az üdvösebb: a kiemelt folyóiratok támogatása, vagy inkább szétteríteni az egyre kevesebb forrást egyre több helyre – ami így aztán mégsem lesz elég senkinek. Életbe vágó kérdés tehát ez is: centralizáljunk, vagy vegyük figyelembe a regionális sajátosságokat, hiszen a megyeszékhelyeken, a kisebb településeken és a határon túl is léteznek meghatározó folyóiratok
– mutatott rá Kollár Árpád, hasonló, megoldásra váró problémakörként említve mindezt, mint a printről az online lapokra való áttéréssel kapcsolatos felvetéseket.
Rugalmas újratervezés
Vagyis – tette hozzá – itt az ideje a komplex cselekvésnek. Azaz valóban újragondolni a folyóiratok szerepét: milyen jelentőségük van a magyar irodalmi utánpótlásképzésben; milyen hosszú távon is hasznos stratégiát lehet a fennmaradásuk érdekében kidolgozni; hogyan juthatnak el az olvasókhoz és vehetnek részt jobban az olvasás-népszerűsítésben; és ettől nem függetlenül, mi a megújulásuk kulcsa – rugalmasságot feltételezve és a kor kihívásaihoz alkalmazkodva.
A korábban említett párhuzamosságok megszűnésével pedig szinte teljes mértékben a Nemzeti Kulturális Alap és annak szakmai döntéshozói fogják ezt a jövőt alakítani
– mondta végezetül Kollár Árpád.
A digitális média egésze is lassan változni látszik: az évek óta tartó folyamatos publikálási kényszert és a kattintáshajszát úgy tűnik, nemcsak a szerkesztőségek munkatársai, de az olvasók is kezdik megelégelni.
