Lakat T. Károly 2026. augusztus 20-án hunyt el – a gyászhírt családja közölte. A Szepesi- és Ezüstgerely-díjas újságíró, a Magyar Sportújságírók Szövetségének életműdíjasa 76 éves volt. Pályafutását a Népsportnál kezdte, később a Képes Sport és a Nemzeti Sport munkatársa, rovatvezetője, kolumnistája volt. A Sport Plusznál szintén dolgozott, és haláláig publikált.
A legtöbben azonban talán nem valamelyik sportlapból, hanem a televízióból emlékeznek rá.
BElelátott az interjúalany fejébe
Lakat T. Károly korszakos sportújságíró volt; sokszor csak csendben néztem őt, az utolsó nagy bölények egyikét – mint Jakab Józsefet, Hegyi Ivánt, Serényi Pétert –, akin felnőttem, akitől tanultam
– emlékezett meg róla Murányi András, az Index felelős szerkesztője.
Hozzátette, hogy sosem a klasszikus módon közelített a szakmához, hanem irodalmi stílusban, ponyvaregényes betétekkel, plasztikusan, részletgazdagon, rezdülésekre figyelemmel, az ellenfél, az interjúalany fejével gondolkodva, mi több, még azt is kitalálva, amiről maga az érintett se tudja, átfutott-e a fejében.
A sportlapból a televízió képernyőjére
A sportújságíróból televíziós műsorvezető lett, a szerkesztőből pedig olyan médiaszereplő, akinek a személyisége is a műsor része. 1997 és 2009 között dolgozott a Nap TV-nél, ahol a Nap-kelte című reggeli műsor főszerkesztője és műsorvezetője volt. Az adás a kilencvenes és kétezres évek magyar televíziózásának egyik meghatározó közéleti programja volt.
Nap TV-s interjúi legendaszámba mentek; hol önmagukban, hol azért, mert roppant sajátos stílusa, habitusa, komplett jegyzeteket kínáló kérdéssora sosem engedte, hogy az alany megelégedjen a szimpla válasszal: Karcsi ki akarta hozni belőle az „állatot”
– fejtette ki Murányi András.
Lakat T. Károly számos könyv szerzője is volt. Művei közül különösen fontos az Apám regénye, amelyben édesapjának, Lakat Károly olimpiai bajnok labdarúgóedzőnek, a magyar futball meghatározó alakjának állított emléket.
Amikor az újságíró maga volt a márka
Sosem pusztán tudósított a meccsekről vagy az interjúalanyokról; tárcáiban, kolumnáiban és könyveiben a futball emberi és drámai oldalát ragadta meg. Nála a sport szociológia, irodalom és kultúra volt.
Ma már kevésbé magától értetődő az, amit képviselt. Az online médiában a megjelenés gyorsaságáért és mennyiségéért folyó verseny, a platformok algoritmusainak való megfelelés, a kattintásvadászat határozza meg, hogyan is alakul egy cikk, míg a televíziós újságírás a közösségi média közvetlenségével és a podcastokkal is versenyez. Ebben a széttöredezett tartalomtengerben nincs idő és tér olyan mély beágyazottságot és bizalmi hálót kiépíteni, mint amilyenben ő mozgott – s úgy kérdezni és történeteket mesélni, illetve olyan viszonyt kialakítani a nézővel, mint ahogyan ő tette.
Ez a fajta újságírás egy olyan médiavilághoz kötődött, amelyben a szerző neve önálló értéket jelentett, amikor az újságíró maga is márka volt.
Nem a mai értelemben vett személyes márkaépítésről volt szó, nem tudatosan felépített közösségimédia-profilról vagy influenszerstratégiáról. Az ő személyes márkája szakmai hitelességen, összetéveszthetetlen, stílusos írói hangon és az ismétlődő, karakteres televíziós jelenléten keresztül épült fel.
A halála nemcsak egy meghatározó sportújságíró elvesztése. Egy olyan újságírói típus is távolabb kerül, akiben a szakmai tudás, a személyiség, a történetmesélés és a közönséggel kialakított kapcsolat szorosan összetartozott.
