A Provident Pénzügyi Zrt. által meghirdetett Provident Sajtódíj a Láthatatlanokért pályázatra havonta lehet jelentkezni olyan tartalmakkal, amelyek a hátrányos helyzetű csoportokhoz tartozó emberek és közösségek életét, kihívásait vagy sikereit mutatják be. A havi nyertesek közül pedig év végén választanak egy győztest. A Dívány újságírója az Alig 50 ezret kapnak havonta, és esélyük sincs kitörni: egyre több a 60 évesnél idősebb hajléktalan Magyarországon című írásával nyerte el a júniusi elismerést, a cikkben mély empátiával és rendszerszintű ismeretekkel tárja az olvasók elé az idős hajléktalan emberek mindennapos küzdelmeit.
Az írás a Február Harmadika Munkacsoport országos kutatásának adatait mutatta be Gurály Zoltán, a Menhely Alapítvány módszertani vezetőjének segítségével. Azt járták körbe, milyen komplex szociális, egészségügyi és oktatási válságot takar a hajléktalanság ma. Két meghatározó tendencia látható:
egyre idősebb emberek jelennek meg az ellátórendszerben, és az elszegényedés mértéke is drámai méreteket öltött.
Az eredetileg tanítóként és kommunikációs szakemberként végzett Hrdina-Bárány Zsuzsi rendszeresen ír a témában, sőt, újabb tanulmányaként a szociális munkás szakot választotta, és immár a területen is dolgozik. A láthatatlan emberekről, az empátiáról és az újságírás felelősségéről beszélgettünk vele.
Miért nyúltál ehhez a témához, miért fontos neked?
Mindig azok a témák vonzottak, amelyek túlmutatnak a napi híreken, és amelyek mögött valódi emberi sorsok, társadalmi kérdések és sokszor láthatatlan küzdelmek húzódnak meg. Újságíróként fontosnak tartottam, hogy figyelmet irányítsak azokra az emberekre, akiknek a hangja ritkán hallatszik, vagy akik mellett a társadalom jellemzően úgy megy el, hogy nem ismeri a történetüket. Ezúttal is az volt a szándékom, hogy megmutassam:
a hajléktalanság mögött nem egyetlen rossz döntés vagy egyetlen egyszerű magyarázat áll.
Hogyan, milyen elvek mentén dolgozol, amikor sérülékeny helyzetben lévő emberekről írsz?
A legfontosabb elvem mindig az emberi méltóság megőrzése.
Gondosan ügyelek arra, hogy a megírt történetek ne kihasználják, hanem képviseljék azokat, akikről azok szólnak.
Fontos számomra, hogy ne pusztán egy nehéz helyzetet vagy egy társadalmi problémát mutassak be, hanem láthatóvá tegyem mögötte az érintettek életútját, döntéseit, küzdelmeit és erőforrásait. Emellett alapvető fontosságú számomra a hitelesség is. Arra törekszem, hogy a munkám során megbízható adatokra, szakemberek tudására és többféle nézőpontra támaszkodjak.
Mennyire érintenek meg ezek a témák? Mennyire nehéz újságíróként feldolgozni ezeket a sorsokat?
Lehetetlen érzelmileg teljesen érintetlennek maradni, de megtanultam, hogy
az együttérzés nem jelenti a szakmai távolság elvesztését.
Szociális munkásként még fontosabb számomra úgy jelen lenni az emberek mellett, hogy közben megőrzöm a belső egyensúlyt. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy valóban segíteni tudjak.
Volt olyan történet vagy emberi sors az eddigi pályádon, ami különösen mély nyomot hagyott benned?
A hajléktalanság mellett írtam már szegregátumokban élő fiatalokról, gyermekvédelemben nevelkedő gyerekekről, kórházban hagyott csecsemőkről, szenvedélybetegségekkel küzdő emberekről és sok más, sérülékeny társadalmi csoportokat érintő kérdésről. Nehéz lenne egyetlen sorsot kiemelni, inkább
az fogalmazódik meg bennem időről időre, mennyire keskeny a határ a biztonság és a kiszolgáltatottság között.
Mit gondolsz, újságíróként ráhatással tudsz lenni ezekre a folyamatokra, tudsz változást elérni?
Nem gondolom, hogy egyetlen cikk önmagában megváltoztatná a világot, de hiszek abban, hogy képes megváltoztatni azt, ahogyan egy olvasó gondolkodik egy adott témáról. Ha valaki egy ilyen cikk után kevesebb előítélettel néz egy hajléktalan emberre, vagy épp felismeri, hogy a hajléktalanság társadalmi kérdés is, akkor már történt valami fontos. Ma talán még erősebben hiszek abban, hogy az újságírásnak és a szociális munkának közös a küldetése: figyelmet irányítani azokra az emberekre, akiknek a hangja ritkán vagy talán egyáltalán nem hallatszik.
Hogyan találkozott végül az életedben az újságírás és a szociális munka?
Alighogy megtanultam olvasni, hétvégente elvonultam a TVR-Héttel a fürdőszobába, és bemondósat játszottam. Volt, hogy egy órát töltöttem a műsorok felolvasásával, és ha bakiztam, újrakezdtem az 5:35-ös Hajnali gondolatoktól. A viccet félretéve, gyerekkorom óta két dolog vonzott igazán: az újságírás és a segítő munka. Tizenhét évesen végül az előbbit választottam, de az ezt követő években egyre erősebben éreztem, hogy nemcsak írni szeretnék a nehéz helyzetben élőkről. Így lettem szociális munkás, miközben a Dívány külsős szerzője maradtam. A két út így végül egymásra talált. A mostani elismerés megerősít abban, hogy ugyanazért az ügyért többféleképpen is lehet tenni.
Korábban szintén Provident Sajtódíjat nyert Horváth Balázs, az Economx újságírója, illetve Rádi Balázs, az Index újságírója a nemzetközi Siemens Media Awardon kapott elismerést.
