A háborúkat nemcsak a hadvezérek és politikusok döntései alakítják, hanem a harcmezőn dolgozó riporterek és fotósok is, hiszen ők jelentik a kapcsolatot a hátországgal. Ennek a kapcsolatnak a minősége pedig hatással van a közvéleményre. Minden korszaknak megvoltak a saját hősei – írók, fotósok, televíziós riporterek –, akik vállalták a kockázatot, hogy a világ lássa, mi történik a frontvonalakon.
William Howard Russell – Az első
A haditudósítás története a 19. században kezdődött, amikor a távírás és a nyomtatott sajtó fejlődése lehetővé tette a gyorsabb hírközlést. Az első, igazán ismert haditudósító William Howard Russell volt, azaz
ő küldött haza először a harctérről közvetlen napi beszámolókat, méghozzá távírón keresztül a krími háború idején (1853–1856) a The Times of Londonnak.
Írásai nyers őszinteséggel mutatták be a brit hadsereg hiányosságait: a rossz ellátást, a szervezetlenséget, a katonák szenvedését. Tudósításai rávilágítottak a katonák embertelen körülményeire és a parancsnokok hibáira, ami nagy felháborodást keltett, és végül reformokat eredményezett a brit hadseregben. Jelentéseinek hatására indult el Florence Nightingale híres ápolónői missziója (aminek az adatok feldolgozására és a storytellingre vonatkozó tanulságairól itt írtunk).
A balaklavai könnyűlovas rohamot Russell tudósítása tette széles körben ismertté: az egész dandár, ami 600 főből állt, téves parancsot kapott. Ahelyett, hogy egy visszavonuló ütegre támadtak volna oldalról, szemből indultak egy beásott, erős védelem alatt álló orosz tüzérségi állás ellen.
Ez katonai értelemben öngyilkosságnak számított, mégis engedelmeskedtek a parancsnak.
Az eset Alfred Lord Tennyson költőt is megihlette.
Russell a „kisember” szenvedését és hősiességét helyezte a középpontba, amivel új normát teremtett a haditudósításban. Később beszámolt az indiai szipojlázadásról (1857), az amerikai polgárháborúról (1861-65) és más, 19. századi konfliktusokról is.
Írásai révén a Times világlap lett,
munkássága megmutatta, hogy a sajtó képes befolyásolni a közvéleményt és a politikai döntéshozatalt, mivel a háborút nem pusztán stratégiai eseményként, hanem emberi történetek sorozataként írta le.
Martha Gellhorn – A legenda
Később, a 20. században olyan legendás nevek bukkantak fel, mint Martha Gellhorn, aki a spanyol polgárháborútól kezdve a vietnami háborúig tudósított, gyakran
figyelmen kívül hagyva a hatósági korlátozásokat: számos alkalommal rejtőzködve vagy álruhában utazott, hogy eljusson a frontvonalra.
Több mint hat évtizeden át írta meg a történelem legvéresebb fejezeteit, így vált a bátorság és a kitartás jelképévé. Az eseményeket ő is az emberek oldaláról közelítette meg.
Egyik legmegrázóbb és legismertebb munkája a dachaui koncentrációs tábor felszabadításáról szól. Ez nemcsak a háborús újságírás történetének egyik ikonikus darabja, hanem a 20. századi irodalom és emlékezetpolitika fontos dokumentuma is, hiszen a holokauszt brutalitásának egyik első közvetlen bizonyítéka volt.
Gellhorn írása hozzájárult ahhoz, hogy a közvélemény megértse a nácizmus bűneinek valódi léptékét.
A Hemingway & Gellhorn című filmben Nicole Kidman állított emléket alakjának, a két író kapcsolata egyike volt az amerikai irodalom leghíresebb házasságainak.
Robert Capa – közel kell menni
A magyar származású fotóművész ikonikus képe, A milicista halála az egyik legismertebb háborús fénykép a történelemben. Capa azt az elvet vallotta, hogy
ha a képeid nem elég jók, nem voltál elég közel.
A spanyol polgárháborúban, a normandiai partraszálláskor és a kínai-japán háborúban készültek legismertebb fotói. A D-napról készített képei közül csak 11 maradt fenn, de az egyik legikonikusabb háborús fotósorozattá váltak.
Homályosak és remegőek, amivel az esemény feszültségét és káoszát hatásosan érzékeltetik.
Végül 1954-ben, az indokínai háborúban egy aknára lépve vesztette életét. A háború intim, személyes pillanatait is megörökítette, stílusa egyszerre nyers, közvetlen, mégis mélyen emberi volt.
Margaret Bourke-White – aki Gandhit fotózta a meggyilkolása előtt
Az első nő volt, aki engedélyt kapott, hogy amerikai csapatokkal a fronton dolgozzon fotósként, az 1936-ban debütáló LIFE magazin is az ő képét választotta a legelső szám címlapfotójának, sőt annak vezércikkét is ő írta. Egyik híres képe a sok közül a Náci rohamosztagosok kiképző tanfolyama 1938-ból, amely két gyereket ábrázol, akiket katonaként képeztek ki és öltöztettek a nácik.
Első fotóriporterként léphetett a Szovjetunióba is, és 1941-ben ő volt az egyedüli külföldi fotós Moszkvában, amikor a német csapatok megtámadták a várost. Képeivel a pusztítás mértékét és a moszkvaiak ellenállását dokumentálta. Híres munkái Buchenwald felszabadításakor, 1945-ben készültek, amelyekkel a holokauszt egészen megrázó valóságát mutatta be. Sokan ismerhetik Nürnberg című művét is 1945-ből, a történelemkönyvekből.
A Gandhiról készült, híres utolsó képek is az ő munkái, amelyeket órákkal a meggyilkolása előtt fotózott a pakisztáni-indiai konfliktus során. A művek a függetlenségért folytatott küzdelem ikonjai lettek.
Lee Miller – Fotómodellből haditudósító
Kevesebben ismerik, az egykori modell a második világháború alatt vált fotóssá. Szürrealista művészként indult, és ez hatott háborús képeire is, a sajátságos látásmód és a háború realizmusa ötvöződött a munkáiban.
Ő is készített felvételeket a felszabadított koncentrációs táborokról, amelyek híressé váltak, különleges fotója a Hitler fürdőkádjában Münchenben, a Führer elhagyott lakásában készült (ő állította be a fotót, a társa kattintott).
A kép egyszerre groteszk és szimbolikus: a győztesek jelenléte a diktátor privát terében, a háború abszurditásának metaforája.
Munkássága hidat képez a művészet és a dokumentarizmus között, a róla készült Lee című filmben Kate Winslet formálta meg. Ebben a videóban a színésznő mutatja be Lee életét és munkásságát.
Walter Cronkite – a hiteles hírszolgáltatás
A rádió és televízió térhódításával a háborúk még közelebb kerültek a hátország otthonaihoz. Walter Cronkite a II. világháború idején a UPI hírügynökség haditudósítója volt, a frontvonalról készített riportokat a rádió hallgatóinak. 1946-ban ő vezette a náci háborús bűnösök perének nürnbergi tárgyalásáról tudósító stábot.
1950 és 1981 között a CBS televíziós társaság hírműsorainak vezetőjeként országos ismertségre tett szert, és működése a tárgyilagos híradás mintájául szolgált.
Amerika legmegbízhatóbb embereként emlegették – a közvélemény szerint az ő hangja és arca testesítette meg a hiteles hírszolgáltatást. Nyugodt, tárgyilagos, mégis emberi hang jellemzte, ami ritka kombináció volt a televíziózás hajnalán.
Ő számolt be Kennedy meggyilkolásáról, ami a televíziós történelem egyik leghíresebb pillanata, ugyanis elvesztette híres nyugalmát, megtörten, szemüvegét levéve jelentette be, hogy az elnök meghalt.
Az Apollo-program legfontosabb pillanatairól, például a holdraszállásról is tudósított,
a Vietnámi háború során, 1968-ban saját kommentárjában úgy nyilatkozott, hogy a háború „reménytelenül elakadt”
Ezt sokan fordulópontnak tekintik, még Lyndon B. Johnson elnök is úgy reagált:
Ha elvesztettük Cronkite-ot, elvesztettük a közvéleményt.
James Nachtwey – a modern háborúk krónikása
A hidegháború utáni korszak egyik legjelentősebb hadifotósa James Nachtwey. A vietnámi háború képei hatására döntött úgy, hogy fotóriporter lesz. Az 1980-as évektől kezdve a világ konfliktuszónáiban dolgozott: ide tartozott El Salvador, Nicaragua, Libanon, Palesztina, Dél-Afrika, Ruanda, Bosznia, Koszovó, Irak, Afganisztán. A Time Magazine állandó fotóriportere volt.
Képei rendkívül közvetlenek, nyersek és empatikusak – a civil szenvedést állítja a középpontba. Fotói egyszerre dokumentálnak és vádiratok.
A Ruandai népirtást is ő fotózta 1994-ben, megrázó képei a túlélőkről és menekültekről a 20. század egyik legsötétebb fejezetének emlékei. Boszniában és Koszovóban a civil áldozatokat és a mindennapi terror légkörét örökítette meg. 2001-ben New Yorkban élt, és az elsők között készített képeket a WTC elleni támadásról. Ezután elment Irakba és Afganisztánba: a modern háborúk borzalmait katonák és civilek nézőpontjából egyaránt megörökítette.
Sokszor hangsúlyozta, hogy a fotózás számára morális küldetés:
Tanú vagyok. A munkám az, hogy megmutassam a világnak, amit máskülönben nem láthatna.
Anna Politkovszkaja – az igazságért az életével fizetett
Az oknyomozó újságírás egyik legfontosabb alakja volt, akit bátorsága és hajthatatlansága tett világszerte ismertté. New Yorkban született szovjet diplomatacsaládban, újságírást Moszkvában tanult. A Novaja Gazeta munkatársaként vált ismertté, ahol
különösen a csecsen háborúkról és az orosz hadsereg visszaéléseiről írt részletes, megrázó riportokat. Bemutatta a háború kegyetlenségeit, a korrupciót, az emberi jogi visszaéléseket, és szembement a hivatalos állami narratívával.
Az újságírás mellett jogvédőként is tevékenykedett. Segített az elhunyt katonák szüleinek, akik jogaik érvényesítéséért küzdöttek. Korrupcióellenes vizsgálatot vezetett, segítette a 2002. október 23-26. közötti moszkvai túszdráma áldozatait.
Többször kapott halálos fenyegetést, egy alkalommal meg is mérgezték 2004-ben, amikor a beszlani túszdráma idején próbált közvetíteni. Rendszeresen írt az orosz kormány Csecsenföldön és az egész észak-kaukázusi régióban folytatott politikájáról, 2006 október 7-én, Vlagyimir Putyin születésnapján gyilkolták meg moszkvai lakásának liftjében.
Halála megrázta a világot, és a sajtószabadság elleni támadás jelképévé vált. Emlékét ma is a független, bátor újságírás szimbólumaként őrzik. Bizonyította, hogy az újságíró feladata az elesettek hangjának közvetítése, még akkor is, ha ez személyes kockázattal jár.
Marie Colvin – Emberéleteket mentett
A 21. század a haditudósítás gyökeres átalakulását hozta, miután az internet és a közösségi média lehetővé tette a még gyorsabb információáramlást, és a közvélemény sokkal erőteljesebb, közvetlen befolyásolását. Marie Colvin, a brit The Sunday Times külpolitikai tudósítója már a nyolcvanas évektől kezdve rendszeresen jelentkezett a világ konfliktuszónáiból: a Közel-Keletről, Csecsenföldről, a Balkánról, Kelet-Timorról és Afrikából.
Karrierje során következetesen arra törekedett, hogy az egyszerű emberek szenvedését és bátorságát mutassa be a háborús terepen. Mindig a frontvonalról, közvetlen közelről tudósított, sokszor közvetlen veszélyben. Hitvallása szerint
a riportereknek ott kell lenniük, ahol mások nem mernek.
Mindig saját szemével akarta látni, miről ír.
1999-ben Kelet-Timorban rekedt egy katolikus templomban 1500 menekülttel, és olyan hatékonyan sikerült felkeltenie a világ figyelmét, hogy a nemzetközi nyomás miatt végül kimenekítették őket – Colvin így közvetlenül emberéleteket mentett.
2001-ben Sri Lankán a polgárháborúról egyetlen külföldi újságíróként tudósított, amikor egy aknagránát megsebesítette, és elvesztette a bal szemét.
Jelképpé vált a fekete szemkötő, amelyet onnantól kezdve viselt.
Irakban, Csecsenföldön, Líbiában számos alkalommal készített exkluzív interjút felkelőkkel, hadurakkal, sőt, állami vezetőkkel is, például Moammer Kadhafival. 2012-ben a szíriai Homsz városából tudósított a polgárháború egyik legvéresebb ostromáról.
Az ideiglenes sajtóközpontot, ahol dolgozott, a szíriai hadsereg célzottan lőtte, akkor vesztette életét. Halála óriási nemzetközi visszhangot váltott ki, élete a sajtószabadság és az emberi bátorság szimbólumává vált.
Őt Rosamund Pike játszotta el az Egy magánháború című filmben, ami jórészt saját írásaira támaszkodik.
Az orosz-ukrán háborúban is dolgoznak haditudósítók, az egyikük Maxim Dongyuk, akitől az Index exkluzív fotósorozatot közölt.
