A NextM – a GroupM konferenciája – főként aktuális és jövőbeli trendekkel foglalkozik, ám a tartalomkínálat nemcsak ügynökségi aspektusokra, vagy a reklámpiacra korlátozódik, hanem kiterjed a tartalomgyártásra, az új technológiákra és a fogyasztói viselkedésre is. A tavaszi félnapos konferencián a legizgalmasabb előadó például egy egészen váratlan tudományágból érkezett; a biológia területéről.
A NextM a hangsúlyt főként a szemléletformálásra alkalmas tágabb tudásra helyezi, mintsem a magyar közeg sajátos viszonyaira, így a GroupM konferenciája azon ritka rendezvények egyike, ahol a szakma tényleg összefogásban, együttes erővel keresi, majd adja át a naprakész tudást és tapasztalatokat.
Remek példa ez arra, hogy a versengő felek miként tudnak együttműködni, ami esetünkben azért is izgalmas, mert a tavaszi félnapos konferencián olyan kérdésekre keresték a választ, mint:
- Mikor jó a verseny?
- Mikor fontos a kooperáció?
- Hogyan lehet egyszerre jelen a kooperáció és a verseny?
- Hogyan működik a magyar versenypiac?
A nemzetközi NextM-ek jellemzően elemeltebb témákat jelenítenek meg, a magyar piacon viszont a szervezők azt tapasztalták, hogy a kézzelfogható tippekre is van igény. Török Diána, a GroupM kommunikációs igazgatója beavatott bennünket a tavaszi témaválasztás miértjeibe:
Változékony, helyenként egészen nehéz környezetben néha jó kibújni a “hétköznapi lőállásokból”, és ha már így teszünk, akkor nem árt információkat gyűjteni a továbbiakhoz. Mi, magyarok nagyon furcsák tudunk lenni, ha a versenyről vagy összefogásról van szó. Ha például egy magyar sportoló olimpiai aranyat nyer, nagy eséllyel a győzelmét mindenki magáénak érzi majd, ám ha a befektetett rengeteg munka ellenére véletlen rossz napot fog ki, akkor mindenki az adott sportág szakértőjévé válva vitatja meg, mit kellett volna a sportolónak másképp csinálnia. Valószínűleg a szüleinktől, oktatási intézményekből hozzuk azt a mentalitást, miszerint a versenybe bele kell halni, miközben a sikert, de a kudarcot is, nehezen osztjuk meg másokkal. Viszont a mai világban egyszerre kell versenyképesnek és kooperatívnak lennünk.”
Mindennek tudatában a konferencia egyik első előadója a meglepetés erejével hatott. Jordán Ferenc biológus, a kooperáció és verseny jelenlétét a természetben vizsgálta, majd ezzel vont párhuzamot az emberiség fejlődése, illetve a hatékonyan működő vállalati struktúra között.
És bár elsőre tényleg szokatlannak tűnt, hogy egy hasonló rendezvényen biológus ad elő, akik tisztában vannak a bionika, esetleg a biomimikri fogalmával, azok már sejthetik, hogy miért esett a szervezőknek Jordán Ferencre a választásuk.
Amikor valaki el akarja magyarázni a fent említett fogalmakat, rendszeresen a gekkókat hozza példának, ugyanis ez a különleges hüllő olyan játszi könnyedséggel képes felszaladni sima üvegfelületeken, hogy a tudósokban joggal merült fel a kérdés, hogyan lehet erre képes. Górcső alá vették tehát a gekkókat, a mikroszkópos vizsgálat közben pedig kiderült, hogy olyan szálak vannak a gekkók lábujjain, amik akár tükörsima felületeken is biztosítják számukra a tapadást. Ezen felismerésből jött többek között a tépőzár, illetve a nano ragasztó ötlete is.
A bionikával foglalkozó mérnökök, tudósok a természetből próbálnak ellesni különböző, jól működő konstrukciókat. A kezdetekkor inkább struktúrákat, ám manapság egyre nagyobb százalékban vizsgálják a környezetben fellelhető stratégiákat is. Hiszen minden élőlény, ami része a természeti környezetünknek, az evolúciós harc jelenlegi győztese, hát miért ne tanulhatnánk tőlük?
Mindebből kiindulva előadása alatt Jordán Ferenc több példát is a természetből merített. Kezdve a korallzátonnyal, mint ökoszisztémával, aminek köztudottan nagyon színes az élővilága, így az ott élő fajok ezerféleképp kapcsolódnak egymáshoz, rengeteg különböző kölcsönhatással.
Jordán Ferenc egy olyan tényre is felhívta a figyelmet, amiről kevés szó esik, mégpedig arra, hogy ezek a kölcsönhatások nincsenek kőbe vésve, képesek megváltozni. Ha drasztikus behatás éri az ökológiai rendszert, akkor nincs szükség évmilliókra, akár pár óra alatt is képes valamennyire alkalmazkodni, mert a benne résztvevők meg tudják változtatni addigi kapcsolatrendszerüket.
Mormoták Kölcsönhatási Hálózata
Na de milyen is lehet ez a kapcsolatrendszer? Zsákmány és ragadozó esetében például negatív-pozitív kapcsolatról, míg egy kolibri és egy virág esetében mondjuk pozitív-pozitív kapcsolatról beszélünk. De egy fajon belül is léteznek kapcsolatrendszerek, vegyük például a mormotákat. A biológus megmutatott egy ábrát, ahol a rágcsálók közötti pozitív kapcsolatot ábrázolták, és látható volt a hálózati rendszeren, hogy egy helyi mormota-társadalomban is kialakulnak klikkek. Majd ugyanezeknek a példányoknak a negatív kapcsolódásait rajzolták fel, amiből az volt kiolvasható, hogy a negatív kapcsolatok között, sok épp a pozitív klikkek között van.
Jordán Ferenc szerint ez a mintázat sok más fajra is igaz; azok a közösségek működnek jól, ahol jelen van egy egészséges versengés.
A biológus kiemelte, hogy a túlélés kulcsa a változatosság, és bár a természetben is minden élőlény próbál specializálódni, ha csak egy dologra építkezünk, az könnyen összeomlik. Mindezt a tudást a munkahelyi viszonyokra vetítve is alkalmazhatjuk. Nem érdemes olyan rendszert kiépítenünk, ahol pótolhatatlan emberekre alapozunk, nem árt, ha vállalkozásunk több lábon áll, illetve ha színes az élővilága: azaz változatos képességekkel rendelkező emberek alkotják.
Az EssenceMediacom ügynökségtől Kun Miklós és Pethes Barbara előadása is megerősítette ezeket az állításokat. Ugyanis a konferenciára készülve még korábban kitöltettek egy kérdőívet a groupm cégcsoportnál és ügynökségeinél dolgozó kollégákkal majd az eredményekből különböző alap igazságokat vontak le, és ezeket tárták a publikum elé. Fő kérdésük az volt, hogy a cooperation (együttműködés), a competition (versengés), egyik sem vagy egyszerre mindkettő az a készség, ami a legfontosabb egy munkahelyen? A kutatás egyedi módszertanát speciálisan erre a vizsgálatra dolgozták ki az előadók.
„Miénk a gyár” – Kun Miklós egy a szocializmusból ránk maradt képet vetített ki, és a korszak szellemének szocializációját okolta azért, hogy Magyarországon (és a miénkhez hasonló társadalmakban) a nagyszüleink és szüleink fejében nem alakult ki az egészséges versengés fogalma. Kun ezt a gondolatát Fülöp Márta kutatásának egy elemével is alátámasztotta, miszerint megvizsgálták, hogy mit jelent a verseny fogalma egy magyar, egy kanadai és egy japán embernek. Az eredmény szerint a magyarok a szelekcióval azonosították a versenyt, míg például a japánoknak a versengés közösségi élményt jelent.
Az ügynökség-csoportnál dolgozók között kitöltetett tesztek alapján az rajzolódott ki, hogy nagyjából egészséges arányban vannak a cégcsoportnál jelen a különböző típusok. Csökkenő sorrendben így alakult a mérés eredménye:
- Coopetitor-ok (36%), azaz egyszerre versengő és együttműködő egyének csoportja,
- Team Players (29%), akik inkább az együttműködést, mintsem a versengést választják,
- Competitive Individuals (22%), akiknél a versengés mint motiváció erősebb, mint az együttműködésre való törekvés,
- végül a Solo Workers (13%), akiknél mindkét attitűd átlag alatti.
Pethes Barbara arra is felhívta a figyelmet, hogy az adatok nem ilyen egyértelműek, hiszen bár a tesztet kitöltők többsége versengő, szinte ugyanezek az emberek nyilatkozták, hogy kollégáikkal baráti a viszonyuk. (Emlékezzünk csak vissza a mormoták kapcsolati hálójára.)
Mit tanulhatunk ebből?
Az EssenceMediacomos előadók azt is megvizsgálták, hogy a négy ideáltipikus csoport extrém konstellációi milyen problémákat és előnyöket jelenthetnek üzleti és HR szempontból. A túl sok csapatjátékos és a túl sok versengő egyén is hordoz magában azonosítható kockázatokat, míg a versengést és csapatjátékot egyszerre érvényesítő Coopetitor-ok egészséges arányának szükségessége egy érdekes módon bizonyítható: A kutatásban megkérdezték, ki mennyire érzi magát sikeresnek a munkájában. Kiderült, hogy ez utóbbi összefügg azzal, ki melyik típusba tartozik, ugyanis – bár mindenki az elméleti átlagon felüli mértékben jelölte, hogy sikeresnek érzi magát a groupm cégcsoportnál – a coopetitor típusok érezték magukat a legsikeresebbnek, míg a solo workers kategóriát képviselők a legkevésbé.
Viszont nem szabad elfelejteni, hogy területenként más-más skillekre van szükség, és – ahogy a korallzátonyok esetében – úgy az emberi kapcsolatokban is megfigyelhető, hogy semmi sincs kőbe vésve. A tesztekből az is kirajzolódott például, hogy míg a tapasztalat kooperatívvá tesz, a fiatalság inkább versengőbbé. De ahogy Jordán Ferenc is mondta, a változatosság a túlélés kulcsa, és ez a munkahelyekre is igaz.
Ha nem akar lemaradni a legfrissebb cikkekről, vagy szívesen hozzászólna a posztokhoz, akkor kövesse a MediaFuture Facebook és LinkedIn oldalát is.
(Borítókép: Jordán Ferenc. Forrás: GroupM / Soos Bertalan)