A könyv szerzője és egyben a New York Times munkatársa, Michael M. Grynbaum a brit The Guardian napilap szerint sokkal jobban teljesítette a feladatot, hogy kronológiailag pontosan és tárgyilagosan mutassa be a munkát az amerikai Condé Nastnál Samuel Irving „SI” Newhouse irányítása alatt a nyolcvanastól a kétezres évek végéig, mint maguk az érintettek, akik kiélvezték ennek az előnyeit. Merthogy épp márciusban jelent meg a Vanity Fair magazin egykori legendás főszerkesztőjének, Graydon Carternek is a memoárja (When the going was good), amely azt ígéri, hogy „a magazinok utolsó aranykorába” vezeti be az olvasót.
De 2017-ben egy másik ikonikus Vanity Fair főszerkesztő, Tina Brown is piacra dobta a maga visszaemlékezését (The Vanity Fair Diaries), amely ugyancsak elég olvasmányos lett a belekerült élvezetes anekdoták miatt. Az Empire of the Elite nyilván azzal is több, hogy nem egy adott lap egy korszakának életébe enged bepillantást (korábban két amerikai VOGUE-kolléga, Grace Coddington kreatívigazgató és André Leon Talley főmunkatárs is kiadta a saját memoárját), hanem a teljes kiadót veszi górcső alá. Még sosem vizsgálták korábban ilyen alaposan az immár nemzetközivé hízott sajtóbirodalom amerikai anyacégét, amely mélyen átformálta az amerikaiak elképzeléseit arról, hogyan kell kinézni, stílusosan étkezni vagy lakberendezni, netán házasodni.
A könyv kulisszák mögötti betekintéssel igyekszik megmagyarázni, miként váltak a Condé Nast dolgozói egyfajta sajátos amerikai arisztokráciává, amely képes volt uralkodni a kultúra fellett – áll a kötetet kiadó Simon&Schuster leírásában. Ami valóban így igaz, a social media előretöréséig elsősorban a Condé Nast magazinjai határozták meg azt, mit jelent Amerikában a jó élet. A VOGUE, a Vanity Fair, a New Yorker, a GQ, az Architectural Digest (AD) és más brandek mögött álló ambiciózus szerkesztők olyan luxusvíziót alkottak meg, amely világszerte formálta a fogyasztói szokásokat és a kulturális trendeket. SI Newhouse, valamint sztárszerkesztőkből, fotósokból és újságírókból álló gárdájának tagjai volt azok a kapuőrök, akik eldöntötték, mi és ki számít menőnek a világban – és ezt havonta tízmilliók olvashatták.
Ők voltak az első igazi influenszerek, akik celebeket juttattak a csúcsra, támogatták a kreatív tehetségeket, és olyan pompás eseményeket rendeztek, mint a Vanity Fair Oscar-parti vagy a Met-gála.
Az a jó a kiadónak, ha a tehetséges dolgozók jól érzik magukat
Samuel Irving Newhouse 1975-ben került a Condé Nast élére, amely apja médiacégének, az Advance Publicationsnek volt akkor a része. Nem sajnálta a pénzt a kiadó befolyásának kiépítésére, az extravagáns költekezésnek pedig hamar híre ment a szektorban. Grynbaum azt írja könyvében, hogy SI Newhouse felhatalmazta a szerkesztőket, hogy „keltsék életre az új amerikai álomvilágot”, ezt pedig más kiadók nem merték meglépni, még az olyan nagy konkurensek sem, mint a szintén glossykban erős Hearst Publications. Azaz nem igazán volt fék a költések terén.
1989-ben például a világhírű fotós, Annie Leibovitz állítólag 250 ezer dolláros fizetésemelést kért a Vanity Fairtől, hogy meghosszabbítsa szerződését a lappal. Newhouse ezt mondta erre Tina Brownnak: „Ne aprózzuk el!”
A kiadótulajdonos szerette volna, ha a vezető beosztású szerkesztők is azt az életet élik, amit a magazinokban népszerűsítettek, kvázi társasági előkelőségeket faragott belőlük a cég pénzén.
A főszerkesztők például igényelhettek a kiadótól kedvezményes vállalati kölcsönt ingatlanvásárláshoz, hogy Manhattan jobb negyedeiben, netán Hamptonsban tudjanak lakni. Graydon Carter és Anna Wintour is igénybe vette ezt, utóbbi munkaszerződésének egyes pontjairól ugye többet is megtudott a széles nyilvánosság akkor, amikor bemutatták a fáma szerint róla és a VOGUE-ról mintázott Az ördög Pradát visel című filmet. A vígjátékban a fiktív Runway magazin sem alacsony költségvetésből működik éppenséggel: ha a főszerkesztőnek nem tetszett a költséges divatanyag, újrafotózták azt, a szerkesztőség pedig luxusautóflottával jutott el A-ból B-be – és ez pont így volt a VOGUE-nál is.
Az elmúlt évek átszervezési folyamatának részeként közel 40 év után az amerikai kiadás éléről leköszönt, de a kiadó igazgatóságában több fontos pozícióval is rendelkező Wintour állítólag a világ minden pontján jogosult egy Mercedes S-kategóriás limuzinra sofőrrel, két személyi asszisztensre, ruhapénzre, és minden reggel fodrász szárítja be a bubifrizuráját a kiadó kontójára. A szerkesztők az európai divatheteken vagy fotózásokon természetesen ötcsillagos szállodákban laktak, azokat, akik olcsóbb szállást foglaltak, állítólag a vezetők meg is szidták, hogy rombolják ezzel az adott lap nimbuszát.
Azoknak, akik a kiadónál akartak dolgozni, ismerniük kellett a felső tízezer szokásait
A könyvben megszólal egy újságíró is, aki 1986-ban kezdett el dolgozni a GQ gasztrorovatánál. Őt 2008-ban a magazin Tokióba küldte, visszatérve egy 14 ezer dolláros költségelszámolást nyújtott be, amelyen a szerkesztője is meglepődött: „Csak ennyi?” De a milánói divathétre és a firenzei Pitti Uomo férfidivat kiállításra is eljutott, mivel a magazin akkori főszerkesztőjétől, Art Coopertől azt a megbízatást kapta, hogy érkezése előtt válassza ki a főnöke ízlése szerinti borokat azokban az éttermekben, ahol majd a kiadványvezető a hirdetőkkel vacsorázik.
Egyébként Graydon Carter is rendre elküldte külföldre az asszisztensét, hogy mire megérkezik, amaz rendezze át az ízlése szerint a szállodai lakosztályát. Az 1990-es évek végén Newhouse úgy döntött, hogy a céget a Madison Avenue-ról a Times Square-re költözteti át, azonban ettől a beosztottak nem voltak elragadtatva. Bár az új helyszín csupán két háztömbnyire volt a régitől, sokakat zavart, hogy a Times Square túlságosan messze esett a Mangia nevű elegáns olasz étteremtől. Hogy lelkesítse a munkatársakat, Newhouse felfogadta a sztárépítész Frank O. Gehryt, hogy tervezze meg a kantint – ami állítólag 30 millió dollárjába is kerülhetett a cégnek. A GQ főszerkesztőjének azonban ez nem felelt meg, ezért ebédelt rendszeresen munkanapokon inkább a Four Seasons luxushotelben, ahol drága olasz borokat is rendelt az étel mellé. A számla nem ritkán 500 dollár fölé kúszott, amit a Condé Nast pénzügyese szemrebbenés nélkül befogadott.
Anna Wintour pedig kiérdemli a kávépazarlás bajnoka címet, állítólag naponta 10-12 adag kávét öntöttek ki egy étteremben, ahol készültségben álltak arra, hogy amikor a befolyásos főszerkesztő megérkezik, pont jó hőmérsékletű itallal tudják kínálni – természetesen a Condé Nast a teljes számlát megkapta. Ezek a dolgok úri huncutságnak tűnhetnek, a Condé Nastnál viszont rendkívül sokat számítottak, már az állásinterjún is. Grynbaum idéz egy újságírót, aki szerint azért maradt le egy szerkesztői pozícióról, mert az állásinterjús ebéden ügyetlenül ette a spárgát.
Az ideális jelölt tudta, hogy Fassbinder az új német filmrendező, a Connaught egy londoni luxushotel, és felismerte Proust Az eltűnt idő nyomában című regényének első mondatát. Meg kellett tanulnom, hogyan beszél egy Condé Nast-dolgozó
– mesélte egy szerkesztő. A The Guardian szerint érdekes, hogy a kiadó kulcsszereplői közül többen is kívülállók voltak: Newhouse zsidó származásúként kirekesztve érezte magát az amerikai protestáns elit köreiből, jobbkeze, a VOGUE művészeti vezetőjéből az összes kiadvány lapigazgatójává előlépett Alex Liberman ukrán menekült volt a Szovjetunióból, Graydon Carter pedig egy kanadai pilóta fia. Ezek a „felkapaszkodók” jól értették a státusszorongást, és ügyesen pénzzé tették azt. Olvasóiknak egy magazinelőfizetés áráért a klubtagság illúzióját kínálták, és mivel az Egyesült Államok pont erre a fölfelé kapaszkodásra épül, ez a stratégia sokáig működött is.
Az aranykor véget ért
A kiadót egy érdekes pénzügyi ambivalencia jellemezte már a kilencvenes évektől fogva. 1996-ban a Wall Street Journal megírta, hogy a Condé Nast 14 magazinjából 9 veszteséges, és hogy a cég körülbelül 20 millió dollárt bukott az 1994-es pénzügyi évben. A kiadó 2007-ben elindította a Portfolio című üzleti magazint, amelybe állítólag 100 millió dollárt invesztált. A könyvben Tom Wolfe újságíró elismeri, hogy szavanként 12 dollárt kapott, az első, 7400 szavas cikkéért így 88 800 dollárt számlázott le a kiadónak.
Talán nem meglepő így, hogy a magazin mindössze két évnyi veszteséges működés után megszűnt.
A 2008-as globális gazdasági válság nemcsak az akvizíciókat lehetetlenítette el, de a kiváltságosság is szitokszóvá vált, holott a legtöbb Condé Nast lap erre épített mondanivalójában. A közösségi média nemcsak a hirdetési bevételeket apasztotta odáig, hogy ma már a zászlóshajó VOGUE is egyre kevesebb oldalon jelenik meg immár nem havi periodicitásban, de megingatta a hagyományos ízlésformálók tekintélyét is, ami az ilyen típusú kiadóvállalatok egyik legfőbb, értékesítendő erőssége a hirdetői és a vásárlói oldal felé is.
Newhouse 2017-ben hunyt el 89 éves korában, ugyanabban az évben a cég több mint 120 millió dolláros veszteséget könyvelt el, több lapjának megszüntette a print kiadását vagy bezárta a teljes brandet, a karcsúsítás áldozata lett a Men’s VOGUE férfi divatlap és a VOGUE Living lakberendezési magazin, a Details férfimagazin és a Lucky női magazin is. Grynbaum könyve nosztalgikus hangvétellel zárul, a nyomtatott sajtó hanyatlásán és a bőség korszakának lezárulásán mereng, amihez jól passzol a Carter memoárjából vett idézet:
Soha nem tudod, mikor vagy benne egy aranykorban. Csak akkor ismered fel, hogy az volt, amikor már véget ért.
Jelen cikk kizárólag a Condé Nast International amerikai anyacégével foglalkozik, a cégcsoportnak van emellett azonban Indiában, Mexikóban, Japánban, az Egyesült Arab Emirátusokban, Kínában, Tajvanon, Spanyolországban, Nagy-Britanniában, Németországban, Olaszországban és Franciaországban is saját leányvállalata - Oroszországban az orosz-ukrán háború miatt 2022 tavaszától felfüggesztették a működésüket. A világ más pontjain kiadványaik licenszmegállapodások keretében, partnerkiadók révén jelennek meg, a kiadó idehaza az Axel Springer Budapesttel / Ringier Axel Springer Magyarországgal / Ringier Hungary Kft.-vel működik együtt, amely immár több mint 20 éve gondozza a GLAMOUR brandet.
