A beszélgetést azzal kezdtük, hogy milyen generációs különbségekre mutatott rá az AI használatában a kutatás. A szakértő szerint egyértelművé vált, hogy ezen a területen is hamarabb ugrottak a fiatalok az újdonságra, ezért nem meglepő, hogy a használati adatokban erős generációs különbségek jelennek meg: míg a fiatalok többsége használt már AI-t, addig a 65 éven felülieknek mindössze 14 százaléka ismerkedett már meg vele. Értelemszerűen a fiatalabbak fizetős szolgáltatást is négyszer akkora arányban használnak, mint a legidősebbek. Az viszont talán meglepő lehet, hogy már egy évvel ezelőtt is összesen 700 ezren áldoztak havi szinten 10.000 forint körüli összeget AI alkalmazásra.
Természetesnek vehetjük, hogy a technológiai újdonságoknak van egy generációs „begyűrűző” jellege. A kutatásainkban ugyanakkor a hosszabb távú társadalmi folyamatok szempontjából mindig azokat az adatokat tartottam fontosabbnak, amelyek arról szólnak, hogy milyen módon viszonyulunk ezekhez az alkalmazásokhoz, hogyan gondolkodunk róluk. Ebből a szempontból pedig következetesen azt mérjük, hogy nincsenek komoly korosztályos különbségek
– hangsúlyozta Török Bernát.
Így van ez az AI esetében is: a társadalom egésze, fiatalok és idősek egyaránt olyan lehetőséget látnak benne, amely kényelmesebbé, hatékonyabbá teheti az életüket. Úgy tűnik, az embereket jobban motiválja a benne rejlő potenciál, mint a tőle való félelem. A másik oldalról nézve viszont az az érzékelése is közös a különböző generációknak, hogy
az AI egyelőre kihívásként, nem pedig azonnali előnyként jelenik meg az életükben.
Mindez közel áll ahhoz, amit rendszeresen visszaigazolnak a hasonló kérdőíves kutatások: mindegyik korosztály élni akar az új technológiák nyújtotta lehetőségekkel, de azt is hasonlóan látják, hogy nem a Kánaánt hozzák ezek el, hanem új problémákat is jelentenek, amelyeket kezelni kell.
Lehetőség vagy veszély az új technológia a munka világában?
Érzékelhető annak a narratívának a jelenléte ezzel kapcsolatban, hogy az AI elterjedésével tömegek munkalehetőségei szűnhetnek meg a jövőben. Meglepő adat ehhez képest, hogy a megkérdezettek több mint 60 százaléka szerint az AI lehetőséget jelent a munkájában, és kevesebb mint egynegyedük lát veszélyt benne. Viszonylag sokan már rendszeresen használják is a munkájukban az AI-t.
Ha a mások munkájára gyakorolt hatásra kérdeztünk rá, szintén azt láttuk, hogy relatíve kevesen tartanak teljes szakmák elgépiesedésétől. Érdemes megemlíteni, hogy egyedül a művészi pályáról gondolja azt a megkérdezettek többsége, hogy kifejezett veszélyt jelenthet számára a technológiai fejlődés
– emelte ki a főgazgató.
Nincs tehát jelen általános félelem a társadalomban, de a generatív, vagyis a különféle tartalmakat előállító AI rohamos fejlődése miatt a kreatív szakmák esetében jelentős kihívást érzékelnek az emberek. Ehhez azonban rögtön hozzá lehet tenni, hogy a többségi vélemény támogatja az emberi teljesítmény óvását ettől a folyamattól: több mint négyötödös többség gondolja azt, hogy az emberi kreativitás alkotásait jobban kell védenünk a gép által készített termékeknél. Ez az álláspontjuk nyilván összefüggésbe hozható azzal a véleményükkel, hogy az AI túlzott bevonása az alkotómunkába hosszabb távon a kulturális tartalmak színvonalának csökkenésével járhat. A szerzői alkotások világában is az a megközelítés tekinthető tehát többséginek, ami valamennyi kérdéskör közös jellemzője:
nagyon is megvan a helye a legújabb technológiáknak, de társadalmunkat és világunkat mégis meg kell őriznünk „emberinek”.
Érdekes megállapításokat hozott a kutatás azon része, amely azt vizsgálta, hogy az emberek életük mely területén vennék leginkább igénybe a mesterséges intelligenciát. A kutató kiemelte, hogyazokban a szakmai kérdésekben, amelyekben az érzelmi oldal helyett a tárgyi tudás vagy az adatelemzés jelentősége dominál, már előnyben részesítjük a gépek tudását. Nagy többség fordulna az AI segítségéért a pénzügyi vagy üzletviteli tanácsadás, a jog vagy az orvosi diagnosztika területén. Az AI-jal kapcsolatos komoly bizalomról árulkodik, hogy életünknek ezeken a fontos területein már „szakértőként” gondolunk rá. Ezzel szemben jóval kevésbé látjuk a szerepét az érzelmi-lelki folyamatokban, így például életvezetési, nevelési, párkapcsolati vagy pszichológiai tanácsadás terén.
Mit gondolunk a robotikus újságírásról, az MI szelektálta hírekről?
Török Bernát szerint a megkérdezettek jelentős része fontosnak tartja az emberi közreműködést az újságírásban. Már a hagyományos újságcikkek esetében is azok vannak relatív többségben, akik nem szeretnék, hogy cikkíró algoritmusok gyártsák le a tartalmakat. Ha pedig az elmélyültebb hírelemző műfajról tettünk föl kérdést, akkor már kétharmados többségbe kerültek azok, akik elvárják, hogy újságíró tárja föl számukra a társadalmi összefüggéseket.
A híreket szelektáló algoritmusok tekintetében érdekes összefüggések bontakoznak ki a kutatásból. Közhelyszerűen emlegetett tétel, hogy a mai nyilvánosság keretei között az emberek csak a velük egyetértő véleményekre kíváncsiak, és a figyelmük megtartására kifejlesztett algoritmusok ezért zárják „véleménybuborékokba” őket. Félretéve azt a kérdést, hogy ez valóban így van-e, vagy sem, az egyértelmű, hogy amikor erről kell nyilatkozniuk az embereknek, akkor ezzel ellentétes véleményt fogalmaznak meg.
A híreket szelektáló, ajánló algoritmusok elfogadottsága éppen akkor nő meg a megkérdezettek körében (41-ről 57 százalékra), amikor az eltérő véleményeket is kifejezetten eléjük táró szoftver támogatottságáról kérdeztük őket. Bármit is gondolunk erről, az azért látható, hogy eszményként és elvi elvárásként még tartja magát a sokoldalú tájékozódás követelménye.
Milyen lehetőségeket látnak az emberek az MI megjelenésével az oktatásban?
A kutató erről azt mondta, hogy nemcsak az oktatásról általában, hanem különböző oktatási helyzetek (óratartás, feleltetés, házi feladatok javítása, fegyelmezés stb.) mentén is kérdezték az embereket, és arra is kíváncsiak voltak, eltérően látják-e az AI lehetséges szerepét a magyar és a matematika tanítás terén. Egyértelmű, hogy az órai anyag leadását mindkét tantárgy esetében továbbra is tanártól várjuk, és nem elégszünk meg az interaktív AI nyújtotta lehetőséggel.
Viszont ahogy távolodunk az osztálytermi oktatási környezettől, annál jobban növekszik az AI elfogadottsága, a házi feladatok javításánál például már jelentősen csökken az elutasítás mértéke. Abban viszont elég elutasítóak az emberek, – kétharmaduk nem tartja elfogadhatónak –, hogy a jövőben generatív AI segítségével készítsenek beadandó dolgozatot a diákok. Ez szoros összefüggésben áll azzal, az alkotómunkát érintő általánosabb kérdéssel is, hogy mindössze a megkérdezettek negyede tartja sajátjának azt az alkotást, amelyet generatív AI-jal készített.
A jogot ki alkalmazza jobban, a gép vagy az ember?
Török Bernát válaszát kissé messzebbről indította, amikor azt mondta, hogy az AI, illetve az algoritmusok döntéshozatali képessége és lehetséges szabályozó szerepe kiemelt figyelmet kap nemcsak a szakmai eszmecserékben, hanem a szélesebb nyilvánosság előtt is, hiszen mindannyiunkat és a demokratikus folyamatainkat is érintő kérdés, hogy mely területen engedünk teret a gépi döntéseknek. A válaszok egyszerre jelzik a gépek lehetséges szerepvállalásának irányát és határait a megkérdezettek szemében.
Egyfelől kétharmados többség gondolja azt, hogy ma már a jogi szoftverek tárgyi tudása erősebb, „jobban ismerik a jogot”. Másfelől viszont hajszálpontosan megfordul a többség, amikor arra kérdeztek rá, hogy az ember vagy a gép tudja-e jobban alkalmazni a jogot. Jól érzékelik az emberek, hogy a jogi ismeretekhez képest a jog alkalmazása, vagyis konkrét élethelyzetre vetítése már olyan humán kompetenciákat igényel, amelyeket még a legfejlettebb gépek sem birtokolnak. Ezzel összhangban a megkérdezettek négyötöde szerint akkor is ember bíró hozzon döntést az ügyében, ha a robot bíró egyébként egy nap alatt le tudná zárni az ügyét.
Mennyire tartjuk társnak és mennyire tartjuk gépnek a robotokat?
A kutatásban résztvevők válaszai egyértelműen visszaigazolták, hogy bármennyire is fejlettek ezek a gépek, és a képességeik bármennyire is hasonítanak bizonyos tekintetben a humán intelligenciára, emocionális, érzelmi oldalt vagy emberi vonásokat nem társít hozzájuk a magyar társadalom. Elsöprő, 90 százalék feletti többség utasítja például el, hogy érzelmeik lennének. Érdekes lesz néhány év múlva újból megmérni, kikezdi-e ezt a meggyőződést az, ha egyre több háztartásban jelenik meg egy-egy segítő, támogató robot.
Mindenesetre a magyar társadalom csupán egyötöde tudja elképzelni, hogy a robotok idővel az emberekkel egyenértékű tagjai legyenek a társadalomnak – bár bizonyos szempontból még ez a 20 százalék is magasnak tekinthető. Összességében minden adat azt mutatja, hogy az emberi személyiség érzelmi-lelki szféráiban, illetve a személyes emberi kapcsolatokra támaszkodó területeken jóval kevésbé fogadjuk el a gépek szerepét. Szakértőnek elfogadjuk őket, de társnak nem.