Szeleczky Ádám pályafutása során megfordult már a TV2-nél, ahol többek között a gameshow-k főszerkesztője volt, illetve szakújságíróként aDaM néven a GameStar kiadványnál is dolgozott. 2013-tól a közmédiánál tevékenykedett, a legtöbben Forma–1-es újságíróként ismerhetik, az M4 Sport utazó riportereként tudósított a versenyekről. Emellett több szórakoztató műsor – köztük A Dal – kreatív producere is volt. A közmédiától 2024-ben jött el, ezután a Paprika Studios producere lett, ahol televíziós műsorok készítésében vett részt. Idén júliusban nevezték ki a Duna csatornaigazgatójának, majd lett a köztévé megbízott programigazgatója.
A Big Picture konferencián azt mondtad az előadásodban, hogy egy jó köztévé szórakoztathat, nem szükséges unalmasnak lennie. De meddig terjedhet ez, mik a határai és egyáltalán mi a célja a szórakoztatásnak: a nézettség növelése?
Az lenne a jó, ha észre sem vennénk, hogy ez egy köztévé. A közszolgálati minőség számomra nem egy tartalmi limitet jelent, hanem azt, hogy kultúrát, híreket, műveltséget, tudományt biztosítunk azoknak a nézőknek, akik kiesnek a kereskedelmi televíziók látóköréből. Azt gondolom, vannak műsorok, amikben nincsenek határok.
Egy zenés szórakoztató műsorba nekem tökéletesen belefér a Pogány Induló, de André Rieu is.
Mindegyiknek megvan a maga közönsége és a maga üzenete. Szeretném elkerülni azt a fajta prekoncepciót, hogy a köztévének csak merev, nehezen befogadható és szűrt tartalommal kell dolgoznia.
A kereskedelmi csatornák látóköréből kieső nézőknek kellene tartalmat adni? De a célközönség ugyanaz kell, hogy legyen: mindenki? A témákra, tartalmakra vonatkozik a közszolgálatiság minősége, szemben a kereskedelmi adókkal?
Van, ahol a mondanivaló a kérdés, van, ahol az átadása a kérdés. Nincs egy egyetemes televíziós tartalommérce, ahol van egy vonal, és onnantól kezdve már nem tud valami közszolgálati lenni.
Van olyan formátum, az Undressed, egy társkereső műsor, amiben a szereplők egy ponton túl már alsóneműben beszélgetnek, egy ágyban.
Már több országban is futott, közszolgálati adón. Erről szeretek vitatkozni, hogy közszolgálati-e vagy sem.
Mi teszi közszolgálativá?
Megmutatja, hogyan tudnak az emberek kommunikálni egymással, amikor megszabadítjuk őket elég hamar a külsőségektől. Ez egy vékony mezsgye, nem szeretném ide behozni, félreértés ne essék, csak jól le lehet mérni rajta, mi cél és mi nem cél a köztévében.
De akkor mi a közszolgálati feladat, a szándék, hogy valamiféle társadalmi szempontból fontosat közöljünk?
A közszolgálatiság az, hogy eljuttatod a kultúrát, a művészetet azokhoz, akik nehezen érik el, mert nincs rá lehetőségük.
Az alanyi jogon járó kultúra.
A kultúra pedig nagyon tág, mint amilyen egy könyvtár. Van, aki egy térképet vesz le a polcról, van, aki képregényt. Más a ponyvát.
Most zajlanak a Dal'a carte felvételei. Ez egy zenés műsor, amiben egy asztaltársaságnak ki kell találnia, melyik mai előadó melyik régi dalt fogja elénekelni. Miben más, mintha egy kereskedelmi adón futna?
Abban, hogy sokkal jobban figyelünk a tartalmi legitim minőségére, mint a nézettséget növelő háttérsztorira az előadók mögött. Itt nem lesznek olyan résztvevők, akiken egy ország nevethet pusztán a nézettség miatt. De mondok mást. Az Árulókat én már öt évvel ezelőtt ajánlgattam a közmédiában. Kiröhögtek.
Az mitől lenne közszolgálati? Attól függ, kik vesznek részt benne?
Pontosan.
Az, hogy mikor közszolgálati egy műsor, jórészt attól függ, kik szerepelnek benne és kik az alkotói.
Nem feltétlen a formátum határozza meg a tartalom minőségét. Meg lehet csinálni az X-Faktort ultra trashre, meg nagyon közszolgálatira is. De tovább megyek, még a Való Világot is, hiszen a közszolgálati tévéken is van reality. Zseniális közszolgálati reality-k futnak a világban, például vallási tematikában ismerek egy nagyon jó műsort. Ne felejtsük el, hogy a reality közel áll a dokumentarista műfajhoz. A szándék is meghatározó, mi nem a reklámokból élünk, tehát nekünk a műsor a termékünk. Szemben a kereskedelmi adókkal, ahol a nézettség a termék.
A Dal'a Carte saját formátum. Milyen szempontok mentén alkottátok meg?
Azt szerettem volna, hogy olyan produkciók legyenek benne, amiket mindenki ismer, illetve legyen egy társaság, aki sztorizik ezekről a dalokról, az eredeti előadókról és a zenéről. Nem akartunk zsűrizést, értékelést. De csak az alapötlet az enyém, a kivitelezésben sokan közreműködtek. Az volt a cél, hogy kötetlen szórakozást teremtsünk magas színvonalon.
Milyen problémákkal kellett megküzdenetek?
Az idő rövidsége volt az egyik legnagyobb probléma. Április 13-án az előző vezetőség gyakorlatilag megnyomott egy stop gombot a házban, és július 7-ig, amíg mi be nem mentünk, állt a gyártás. Ez óriási kihagyás a televíziós világban. Augusztusban nem volt jóváhagyott műsorstruktúra, akkor kezdtünk el az őszi műsorokon dolgozni, amikor normálisan más csatornáknál már a jövő tavaszi műsorral foglalkoznak. Erről nagyon kevesen szólnak, de az átmeneti időszakban éjjel-nappal dolgoztunk, persze, boldogan vállaltuk ezt.
Nagyon jó érzés volt például végre úgy csinálni műsort, hogy a tartalomhoz válogatunk szereplőket, és nem egy listáról. Ezek az emberek itt őszintén szeretnek dolgozni, és nagyon szenvedtek, hogy korábban mindent ugyanazzal a nyolc emberrel kellett megoldaniuk.
A másik, hogy elfogyott a keret, tehát ezért is lett saját fejlesztésű ez a műsor, illetve teljesen low budget. Feleakkora költségvetésből készült, mint a Csináljuk a fesztivált!, a Dal vagy más zenés műsorok. Például a reklámra semennyi nem maradt. Szintén hátráltató tényező volt a rossz beidegződés az emberekben, hogy nem mertek egyedül dönteni. Rengetegszer kellett leírnom azt a három szót, hogy “döntsd el te”. Nyilvánvalóan az elején a félelemmel is meg kellett küzdenünk, mert tartottak tőlünk az emberek, azt hitték, hogy mindenkit ki fogunk rúgni. Ezenfelül nyilván feladat megkeresni azokat a pontokat, ahol kifolytak az összegek indokolatlanul. Jó példa erre, hogy korábban sokszázmilliió forintból, külső gyártásban készült az időjárásjelentés, most ugyanezt önerőből látjuk el. Itt tulajdonképpen kockázat és korlátok nélkül költötték úgy a pénzt, hogy nem volt soha felelősségre vonás, fel sem merült a fejekben az, egyébként van-e értelme valamire költeni vagy sem. Ezeknek a visszaéléseknek a felderítése még évekig fog tartani.
Úgy néz ki, hogy 108 embert fog elküldeni a közmédia első körben. Milyen szempontok mentén választottátok ki őket?
Mindenki a saját területén döntött, és talán a legkevesebb felmentés nálam volt. Én először megnézem, mennyire értékes az illető munkája, annak a színvonala, és ha mind a kettő kifogástalan, akkor megnézem, hogy a feladatait át tudja-e venni valaki, vagy a pozíció feltétlenül szükséges. Szintén fontos, hogy kiről beszélünk, hány éves, mennyi ideje van még a nyugdíjazásig, hány éve tévézik, hány gyereke van, hogyan érintené az elbocsátása, tudna-e más munkát találni satöbbi.
Ha arra gondolsz, hogy elküldünk-e valakit azért, mert propagandista, akkor ez jogilag nem lehetséges, hiszen ő azt tette, amit a felettesei kértek. Természetesen, ez a kérdéskör ettől még számít, és feladata ennek a társadalomnak feldolgozni az eseményeket, illetve kitalálni, mit kezdjen azzal, aki közvetítette a nyilvánvaló hazugságot, hogyan kezelje a helyén a kérdést és hogyan rehabilitálja az illetőt.
Ez nagyon nehéz témakör. Például a legmagasabb szinteken is voltak emberek, akik megkérdőjelezték a döntéseket. Aki itt dolgozott az utóbbi 16 évben bármikor, szerintem azt tanulta meg, hogy semmi sem fekete-fehér. Ez pontosan olyan, mint az életben mindenhol. Látod, ha egy ember jó, csak hirtelen, látod, ha rosszindulatú és okos. Látod, ha valaki nem érti az egészet, de elhiszi, látod, aki ért mindent és kényszerből csinálja. Olyan volt a közmédiában dolgozni, mint Magyarországon is élni. Volt, aki elköltözött, volt, aki csendben tűrt. Más kiabált, és félreállították.
Programigazgatóként behoztál egyébként egy politikától függetlennek is tekinthető, fontos szempontot: nem tűritek a bántalmazást, az indulatot a munkában.
Indulatosak lehetünk, sőt, van egy pozitív, kreatív feszültség, amikor vitatkozol egy másik kreatív emberrel, hogy a te ötleted a jobb, az övé pedig hülyeség. Ez konstruktív. Viszont a destruktív agresszió megengedhetetlen.
Nagyon szigorú vagyok ebben a kérdésben, zéró tolerancia van mindenfajta bántalmazás vagy megkülönböztetés tekintetében. Ha megtudom, hogy valaki belegázol valakinek a lelkébe, már írom is a felmentését.
A művészvilágban ez valóban létezik, és loholnak a társadalom mögött egy pár évvel ebben a kérdésben, a mai napig mondják érvként színészbarátaim, hogy náluk ez mindig is így volt. De nem jó, hogy rettegünk a színházigazgatótól, remeg a lábunk a rendezőtől. És nem igaz, hogy a profizmus, a tehetség vagy az intelligencia felmentést ad erre. Én magam is az életem egy másik szakaszában dolgoztam aktívan színészekkel, jó hangulatban, feszültség nélkül, inspiráló környezetben. Nem fogsz olyan kutatást találni, utánanéztem, ami szerint hosszú távon egy toxikus, de nagy szakmai tudással bíró vezető sikeres eredményeket hozna. De egyébként is, az emberi méltóság és integritás oltárán muszáj feláldozni akár a sikerből is egy darabot. Mert a siker az csak siker, de az ember egy élet, egy család, egy gyerek, egy szülő, egy trauma, egy félelem. Én egyértelműen ebben hiszek. Most itt látszik is az eredménye, elmúltak azok az idők, amikor ki lehetett zsigerelni az embereket ebben a házban. Ez mindennél fontosabb, a műsornál, a híradónál, a lámpaparknál. Ugyanis a jó műsor örömből születik. Akkor tudsz jó tartalmat gyártani, ha az emberek flow-ban dolgoznak, és ebben a házban 16 éve nem dolgozott flow-ban senki. Ez is volt a cél, mert
öt hónap alatt nagyon sokat nem is tudsz csinálni. Kicsit helyre tudod kalapálni az emberek lelkét.
Eleget traumatizáltuk már a nézőket is, a dolgozókat is, az országot is. Szóval, ha esetleg jövő héttől nem tart ránk igényt az új vezérigazgató, akkor is minden nehézség ellenére a legboldogabb öt hónap a miénk volt.