„ Az emberi méltóság, mint a személyiség integritása az emberi élettel együtt az emberi lényeget jelenti. A méltóság ember voltunknak és értékünknek felemelő, és feltétlen tiszteletet parancsoló volta, emberi lényünk rangja. Az emberi jogok katalógusában, és a modern alkotmányokban az emberi élet, és méltóság ezért elsősorban nem is mint alapjogok, hanem mint a jogok forrásai, mint jogon kívüli értékek szerepelnek, amelyek sérthetetlenek” — áll a 23/1990. (X. 31.) számú AB határozatban. Emberi méltóságról lemondani, attól valakit megfosztani nem lehetséges. Mégsem működik ez a gyakorlatban – több példát is hozhatunk arra, mennyire nem.
- "Molnár Gusztáv a kórházban is lerészegedett, majd megszökött”
- „A magyar színész ittasan megszökött a kórházból”
- „Molnár Gusztáv újra mélyponton: visszaesett az alkoholizmusba”
- „Tragikus fordulat: Molnár Gusztávot ismét szörnyű állapotban fotózhatták”
A fenti csak néhány azok közül a címek közül, amelyekkel hétfő óta cikkek jelentek meg az alkoholfüggőséggel küzdő Molnár Gusztáv aktuális egészségi állapotáról. A legváltozatosabb profilú internetes lapok írják meg azt, hogy milyen tevékenység közben fényképezték le az utcán a feltehetően éppen alkoholos befolyásoltság alatt álló színészt. Nyilatkozik aggódó rokon és volt feleség, és kiderül az is, milyen jellegű intézményi ellátást kap jelenleg az alkoholbeteg férfi.
Az emberi méltóság utolsó morzsáit veszíti el éppen valaki a kattintásokért, mindezt csak azért, mert az alkoholizmusa kapcsán feljogosítva éreznénk magunkat arra, hogy megfosszuk tőle?
A betegségekre nincs tekintettel a magyar média
A MediaFuture már Noszály Sándor korábbi, némiképp hasonló esete kapcsán is felhívta a figyelmet arra: a mentális betegséggel járó, egy kívülálló számára bizarr és bulvárosítható tünetek nem tesznek kiárusítható portékává valakit, és a szenvedélybetegségek kapcsán ugyanez a helyzet. Gondoljunk csak bele: ha egy daganatos beteg kapcsán születnének hasonló szalagcímek, az mekkora hullámokat verne? Ugye, hogy ez nem jutna egyetlen szerkesztő vagy újságíró eszébe sem? Ha viszont alkoholfüggőség a téma, már nincsenek tabuk, jöhet a megszégyenítés, az olyan állapotok megmutatása, amelyek még egy közszereplőnek is legbelsőbb magánügyei.
Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a magyarok – egyben a magyar média – az alkohollal kapcsolatos hozzáállása kettős. Az absztinensen tömegek viccelődnek, nógatják azt a fogyasztásra, aki „na, csak egy kupicát” sem óhajt lehúzni, az alkoholbetegeket ugyanakkor a lenézés veszi körbe – vagy a tagadás, nem alkoholista ő, csak megissza a magáét, szeret mulatni, leenged a kemény munka után. Ha viszont a beteg már olyan mélységbe csúszik, amit a társadalom jelentős része azért ismerhet otthonról is – a WHO friss adatai szerint a magyar társadalom 21 százalékának vannak gondjai az alkohollal! –, akkor könyörtelenné válik.
Katasztrófaturistáskodna, pellengérre állít, szörnyülködik, mindenképp kattint a fenti címekre.
Felelőssége van a médiának
Ki kell ezt szolgálni vajon? Azt minden egyes médiatermék maga látja kattintásokra lebontva, mit hoz egy ilyen hír újraközlése, de ennél sokkal bonyolultabb a kérdés. Tudjuk, hogy a kattintékony címezésnek van egyfajta haszna, ráadásul ebbe az irányba tereli a médiát a közösségi platformok legnagyobbika, a Facebook is: minél inkább heves diskurzust, kommentháborút kiváltó címet sikerül írni, annál jobban favorizálja a tartalmat a Meta közösségi oldala.
Van ugyanakkor etika a kattintások fölött, és ennek nem csak akkor kellene működnie, amikor azért nem osztunk meg valamilyen elborzasztó tartalmat, mert az korlátozással vagy tiltással járhat akár a Facebookon, akár a Google-nél.
Ennek az etikai érzéknek kellene bekapcsolnia akkor, amikor egy szenvedélybeteget szégyenítenek meg a hírek, melyek lehet, hogy igazak, ám mégis méltatlanok. Az alkoholfüggőség is egy betegség, és ezt a beteget sem alázhatjuk nyilvánosan azért, mert történetesen olyasmit tesz, amivel nagyot kaszálhatunk.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy erről a szenvedélybetegségről nem kellene újságcikkeknek szólnia
– persze a prevenciót, kezelést bemutató írások kattintásszáma feltehetően másként alakulna, mint egy, a gödör mélyén vagy annak közelében tartózkodó, ismert emberről szóló cikké. Jelenleg az is egyértelmű, hogy a versenytárs előnybe juttatásának veszélyével jár az, ha egy lap nem írja meg saját felfogásában, vérmérséklete szerint ezt a történetet, amely egyébként egyéni sorstragédia is lehet. A jelenlegi médiaviszonyok közepette ez egy forintosítható veszteség kockázatával járó döntés, melyet ha sosem hoznak meg egy kiadványnál, az lefelé tartó spirálként hat az egész magyar médiapiacra.
Róluk, de velük: sosem nélkülük
Jelenleg úgy tűnik, még ebben a spirálban kapálózunk. Lenne pedig egyfajta alternatíva: a felépülőben levő függők megszólaltatása. Vannak ilyenek is, többen segítő munkakörökben igyekeznek tenni sorstársaikért. Ők már maguk beszélnek a mélységekről, amelyeket megjártak: ezek gyakorta még drámaiabbak is lehetnek, mint amit az utcáról és a konkurensek cikkeiből összegyűjthet egy újságíró.
A magukat szakemberré képzett felépülő függők szakmai háttere garanciát ad a megfelelő nézőpont kiválasztására
– de vannak olyanok is, mint Kovács András Péter, aki alkoholbeteg édesapa mellett felnőtt gyermekként enged betekintést a mindennapok poklába. Ha a mélységeket akarja láttatni egy médiatermék, ezekhez a forrásokhoz nyúljon inkább – mert ha a démonaival vívott harc legkritikusabb perceiben áll oda popcornnal egy függő mellé, hogy élőben közvetítse küzdelmét, az nem tekinthető etikus, felelős újságírói magatartásnak. Még akkor sem, ha ezt csak egy laptop képernyője mögül teszi.