Úttörő vállalkozás Henrik Burman svéd rendező Tim Berglingről, azaz a hírnevet Avicii művésznéven szerzett svéd DJ-ről készített portréfilmje, az I’m Tim. Bár a zenész lassan hét éve, 28 évesen vetett véget életének, Burman fáradságos munkával, éveken át nézte újra meg újra a vele készített interjúkat, hogy azokat egy eddig sosem látott formátumba vágva Bergling maga mesélhesse el életét.

A film ugyanakkor ennél sokkal több nyújt, felvetve a kétezres évek egyik fontos témáját: a felelősséget azok irányába, akiket a promóterek, koncertszervezők és a rajongók mellett a közösségi média lök teljesen felkészületlenül az érdeklődés középpontjába. Ahogyan vírusként terjednek mémek, úgy válnak globális kedvenccé filmek, dalok és előadók egyaránt. Ma már sokkal egyértelműbb az, hogy mindennek mentális következményeivel is fontos számolni, ám a kétezertízes évek elején ez még egyáltalán nem volt így.

Az I’m Tim heroikus kutatómunka végeredménye: Burman nyilatkozatainak tanúbizonysága szerint már 2019-ben elkezdett dolgozni a filmen, amelyet eredetileg egy tévés vetítésre szánt, hatvan perces dokumentumfilmként indult, egy fellépésből kiindulva. A 2013-as miami Ultra Festivalon a zenész egy DJ-ktől teljesen szokatlan irányt mutatott be: élőzenével, hegedűvel, bendzsóval és énekesekkel adta elő legfrissebb albumának dalait, melyek mára instant slágerek – a Wake Me Upot vagy a Hey Brothert az egyszeri rádióhallgatótól kezdve a hardcore EDM-rajongóig mindenki ismeri –, akkor azonban a teljes értetlenséget váltotta ki közönségéből az, ahogyan színpadra állt friss dalaival. 

A lézerfényre, pirotechnikára, nagy hangerőre és dinamikus pörgésre kondicionált közönség egyszerűen képtelen volt mit kezdeni azzal, amit Bergling mutatott nekik.

Ahogyan Burman ráérzett arra, hogy a történet több lehet, mint egy tévés dokumentumfilm, úgy ez a fellépés vált a középpontjává a történéseknek a másfél órás, a Netflixen bemutatott filmben.

Avicii saját szavaival szólal meg

Furcsa, feszültséggel teli alaphelyzet, hogy Bergling maga narrálja sorsát, legalábbis az utolsó fejezetig. A részben sosem publikált beszélgetések, részben korábbi interjúk hosszú óráinak meghallgatását követően Burman rátalált azokra a gondolatokra, melyekkel kapcsolatosan maga a főhős fogalmaz úgy: egy róla szóló dokumentumfilmben helyük kellene, hogy legyen. Nem csoda, hogy öt évbe telt ezeket kiválogatni, a végeredmény azonban egy olyan típusú narráció, amely kísértetiesen azt a hangulatot kelti: Avicii élete végén tekint vissza mindarra, amit megélt, innen beszél „vissza” nekünk. Különösen paradox a dokumentumfilmet ebben a tudatban nézni, látva, ahogyan Avicii tiniként készíti zenéit barátjával a szobájában, aztán hirtelen a legnagyobb fesztiválok fő előadójaként látjuk viszont.

Közben egy igazán céltudatos menedzser löki mindig előrébb és előrébb, egy zseniális – vagy épp fatális, ismerve a végeredményt – trükkel eladva első megaslágerét.

Az évek zakatolnak, Avicii-ből márkanév lesz, több mint könnyen eladható termék. Csak közben Tim és Avicii nem válnak ketté: az előadóművész saját bőrét viszi vásárra minden alkalommal, amikor színpadra áll, saját idegessége, bizonytalansága lesz az, ami először az alkohol, majd más szerek irányába löki. Amit ugyanis Avicii kap, legyen szó netes kritikáról vagy fujjolásról, azt Tim kapja, nem az alteregója, hanem saját maga, akinek fogalma sincsen arról, hogyan kellene mindezt feldolgoznia.

A dokumentumfilm csak láttat, nem rág semmi szájba

A film nem mutogat ujjal senkire sem a felelőst keresve, bár könnyű dolga lenne, hiszen tömegek munkájának gyümölcse a fiú sikere, nehéz nem észrevenni, hogy saját érdekük is az, hogy előbbre és előbbre jusson. Megszólal a filmben az apa, a sikert kiharcoló menedzser, a legközelebbi barátok, a legszorosabb együttműködők, meg látunk néhány olyan arcot is, akikről egy kicsit azt érezzük, mindössze azért kerültek a filmbe, hogy lássuk, mennyire kapós portéka volt Tim Bergling. A coldplayes Chris Martin vagy Jon Bon Jovi is zenél együtt Aviciivel pár képkocka erejéig, épp csak belekapva az együttműködésekbe, de ezért kárpótol az a részletesség, amellyel a fiatal svéd zeneszerzési módszereit bemutatja Burman.

Megtalálja benne sikere titkát, az elektronikus műfajban szokatlannak számító hangszeres melódiák iránti vágyat, a műfajok közti kalandozásokra való nyitottságot – nagyon érzékeny, sokrétű, ítélkezéstől mentes.

Még csak az internetet sem teszi meg Burman bűnbaknak, bármilyen kézenfekvő is lenne az egyszeri kommentelőket, az avatár mögül sértegetőket felelősségre vonni azért, hogy hasnyálmirigy-gyulladásig vezető alkoholfüggőség, majd ópiátdependencia alakult ki a fiatalembernél, akit mély vízbe dobtak, mindenféle úszótudás nélkül. A túl sok fellépés, az önmagát egyre nagyobb és nagyobb vállalásokba hajszoló maximalizmus után a főszereplő úgy tűnik, hogy megtalálja saját útját. 

Végre rájön, kimondja, hogy eddig volt egy elképzelése arról, hogyan kell boldognak és elégedettnek lennie – most ezt félredobná, és megkeresi azt, ami őt valójában kiegyensúlyozottá teszi. Lemond az élő show-król, azzal foglalkozik, amit igazán szívesen csinál: zenét készít olyanokkal, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak és akikkel nagyon jól együttműködik.

(Meglepő módon egyikük az Incubus zenésze – a metál és az EDM fura randevúja ez, valójában azonban a jó zenéről szól a történet.) Meditál, önmagával foglalkozik, azonban aztán egyszer csak elutazik Ománba, és sosem tér haza. Elsőre a film hibájának tűnhet, hogy nézője értetlenül ül: mi történhetett? Burman azonban jól érezte, hogy neki nem kell válaszokat adnia, inkább csak a kérdéseket kell feltennie, a folyamatokat kell bemutatnia. Érzékeltetni, hogy mennyire nehéz lehet ilyen üstökösszerűen feltörni, hogy a mentális támogatásnak mekkora szerepe van egy ennyire ismert zenész esetében is, és hogy attól, hogy a közösségi médiában mindennaposak a lejárató, érzéketlen vagy faragatlan kommentek, még nem söpörhetjük félre ezeket azzal, hogy más is megkapja. Az I’m Tim egy kivételesen érzékeny kísérlet arra, hogy a hírnév 21. századi arcának sötét oldalát lefesse, benne nemcsak a közösségi média, de a média felelősségét is aláhúzva. Nem véletlen, hogy két hét alatt a Netflix nézettségi toplistájának ötödik helyére tornázta fel magát Burman filmje, megérdemelten.

Címkék