12000 évvel ezelőtt egész alagútrendszert építettek elődeink, mely Skóciától Törökországig ér. Egyfajta szupersztráda lehetett a föld alatt, ahová vagy más emberek elől, vagy a háborúk elől menekültek eleink. Talán a felesleges harcot elkerülni vágyó népvándorlók használták? Netán pogány kultusz emléke a földalatti járatrendszer? Ezek a kérdések merültek fel az alagútról szól cikkekben, melyhez legutóbb az ArchaeologyWorlds.com egyik írása szolgáltatta az alapot.
Kicsit megkaparászva a felszínt azonban máris kiderül, hogy a több hazai ismeretterjesztő és szórakoztató portál, illetve a számos külföldi lap által is közölt információk alapjául szolgáló könyvet és kutatásokat az érintett országok neves tudósai már évekkel ezelőtt cáfolták. Ez azonban olyannyira nem érte el a sajtó ingerküszöbét, hogy az első helyesbítés óta eltelt több mint egy évtizedben az álhír rendre újdonságként röppen fel egyes oldalakon, míg a szakértői helyreigazításokhoz több oldalnyi találaton kell átlapoznunk a Google keresőjében.
Vajon mi az oka annak, hogy egy magazincikket előrébb sorol a kereső, mint egy tudományos munkát?
A szuperalagút-rendszer híre pár évente ellepi az internetet
A tézis alapjául egy, a 2000-es évek első évtizedében íródott könyv, egy DVD-film, illetve számos akkori televíziós beszélgetés szolgál. Amint arról astájer helyi értékeket védő Erdstallforschung oldalon megjelent tanulmány is beszámol, a dr. Heinrich Kusch által kiadott Az ókori világ földalatti kapujának titkai című könyv, illetve az abban szereplő alagútrendszert kutató Sub Terra Vortau csoport tézisei alapvető pontatlanságokat tartalmaznak.
A Stájerországi Történelmi Egyesület által tömörített szakemberek tanulmánya tételesen cáfolja meg Kusch könyvének állításait, oldalról oldalra haladva.
Mint írják, egy jellegzetes hely építménytípusról van szó, nem alagútrendszerről. Az Alpok környékén egykor élt embereknek ugyanis szokásuk volt úgynevezett Erdstallokat építeni. Ezek az alagutak egyes épületek mellett, néha kastélyok, kolostorok környékén igyekeztek biztosítani az ott élők védelmét egy háború vagy támadás során. Alkalmi használóik évszázadokon keresztül reméltek védelmet tűlük.
A történészekből, földrajztanárokból és hadtörténészekből álló kutatócsoport radiokarbonos vizsgálata a mintegy 1300-1400 bajor és stájer erdstall keletkezését a középkorra datálja. A legrégebbiek a népvándorlás időszakához köthetőek, a javuk azonban abban az időszakban készült, amikor a magyarok kalandozó hadjáratokat vezettek nyugatra. Használták őket a kuruc korban is, és egészen a 19. századig szokás volt ilyen alagutakat építeni. Ezek azonban nem több kilométer hosszan, egymással összekötve futottak a föld alatt, hanem lokálisan, egy-egy család vagy közösség átmeneti védelmét szolgálták, pártíz méteren.
Nem ősi építmények, s nem is kötötték össze Skóciát kelettel
Az, hogy ezek 12 ezer éves építmények volnának, szintén nem bizonyítható a tudomány jelen módszereivel. Már a Kusch kutatásai alapjául szolgáló történet – mely szerint egy üreges ágyúgolyóban talált 15. századi térképmásolat vezette őt az első alagutak bejáratához – sem állja meg a helyét. Ezt pedig nem más állapította meg, mint prof. Ute Streitt, a Felső-Ausztriai Állami Múzeum hadtörténeti gyűjteményének vezetője, aki a Kusch által ágyúgolyónak nevezett lövedéket a 20. század elején készült postagránátnak tartja.
Ráadásul nem pusztán az egész Európát behálózó alagútrendszer létét cáfolták meg sikeresen, hanem a Kusch szerint megalitikus eredetű kövekét is, melyekre a kutató az ókori eredetet alapozza. A szakemberek szerint azok szintén jóval később, a 17-20. század során készült kapukövek, amelyek a birtokhatárokat jelző kerítések bejáratait szegélyezték. A Kusch által emlegetett, szájhagyomány útján terjedő forrásoknak, középkori legendáknak sem találták nyomát egyetlen ország írott történelmében vagy meséiben sem. Ennek ellenére több hullámban árasztotta el a magyar és a nemzetközi sajtót is a titokzatos föld alatti labirintus híre. Erről a Kusch-féle könyv megjelenését követően számos történelmi érdekességgel foglalkozó portál is beszámolt.
A médiavisszhang hiánya
A cáfoló tanulmány azonban nem kapott akkora médiavisszhangot, mint a létrejöttét megindokoló kiadványok anyagai, melynek oka minden bizonnyal a szűkösebb forrásokban és a téma hétköznapiságában keresendő. Az értekezés ráadásul a kevesebbek által beszélt német nyelven jelent meg egy olyan portálon, melyet a Google analitikája nem sorol automatikusan előre a találati listában a sokkal több és szerteágazóbb témával foglalkozó, olvasottabb portálok közé még akkor sem, ha kifejezetten az Erdstallokra keres rá a felhasználó.
Ez a példa jól mutatja, hogy a figyelemért zajló versenyben hátrányba kerülhetnek a szakmai oldalak, mivel a szakcikkek hossza, a forrásmegjelölések formaisága, illetve a lábjegyzetek, mint elfogadott hivatkozások léte nem kedvez a jelenlegi keresési és ajánlati trendeknek. Az elmúlt húsz év technikai fejlődése alapjaiban változtatta meg a keresési szokásokat. Míg korábban a könyvtárak gyűjteményei rejtették a kutatók által forrásként használt anyagokat, téma és szerző szerint katalogizálva, s egy-egy a médiában megjelenő cikk alapjait interjúk, kutatások, hosszas lapozgatás előzte meg, ma szinte mindenki elsőként az internethez fordul. Azonban a tudományos publikációk negyede nincs megfelelően archiválva, a kutatások megőrzésére szolgáló online rendszerek pedig egyelőre képtelenek lépést tartani a tudományos munkák növekedésével, így jóval nehezebb hozzáférni a szakmai tartalmakhoz, mint a szórakoztató cikkekhez.