„Azt sem tudtam, mit veszek át, aztán mondták, ez a fődíj” – interjú Varró Gabriellával PREXA-fődíjas kampányáról

Kilenc éve felel már Varró Gabriella az SOS Gyermekfalvak kommunikációs teendőiért: három éve bevezetett az alapítvány egy, kifejezetten az állami gondoskodásban élő gyerekekről szóló napot, szinte nulla forintos büdzsével vitt véghez egy Magyarországon a legjobbnak ítélt kampányt – és azt mondja, a kihívásokért marad a civil szférában. 

Interjúnkban a feladat nehézsége mellett annak szépségeiről is beszélt nekünk Varró Gabriella.

ÚGY TUDOM, AMIKOR KIDERÜLT, HOGY SHORTLISTRE KERÜLT AZ ÁRVÁCSKÁK KAMPÁNY AZ IDEI PREXA-N, FIAD AZZAL KOMMENTÁLTA A HÍRT, HOGY MATEMATIKAI ESÉLYED VAN MEGNYERNI. TE IS MATEMATIKAI ESÉLLYEL SZÁMOLTÁL EGY CIVIL SZERVEZET KAMPÁNYA ESETÉBEN MULTIK, NAGY ÜGYNÖKSÉGEK MUNKÁIVAL VERSENYEZVE?

Egyáltalán nem készültem semmilyen díjra, pont azért, mert tudtam, kikkel vagyunk versenyben. A társadalmi felelősségvállalás kategóriájában rengeteg volt a pályázó, sokan is jutottak shortlistre, láttam, mennyien vagyunk és micsoda nevek. A kampányt elő kellett adni zsűri előtt is, ahol végighallgattam mások prezentációját is, itt már végképp biztos voltan abban, hogy nulla esélyünk van.

A díjátadóra is így érkeztem, ráadásul a fiammal együtt. Úgy voltam vele, odamegyünk, ott leszünk egy kicsit, aztán eljövünk.

Miután a társadalmi felelősségvállalás kategóriában arany minősítést kaptunk, ki is mentem a teremből, mert a szenzorosan erősen érzékeny fiam nem bírta a tömeget és a zajt, meg kellett nyugtatnom. Úgy rohantak utánam, hogy menjek fel a színpadra, azt sem tudtam, mit veszek át, aztán mondták, ez a fődíj. Dupla meglepetés volt.

Mesélj a kampányról, kérlek!

Három évvel ezelőtt vezettük be az állami gondoskodásban élő gyerekek napját, abból kiindulva, hogy ha egy olyan jeles napról van szó, amely évről évre ismétlődik, azt egyszerűbb a köztudatba eljuttatni, ráadásul médiaszempontból is előnyösebb ez. 

Nem értik az emberek, nem tudják, mi a különbség a nevelőszülőség és az örökbefogadás közt. Az edukációt, az érzékenyítést tűztük ki célul. Ez át is ment a médián, október hetedike már tényleg az állami gondoskodásban élő gyerekekről szól.

Az alapötleten akartunk minden évben csavarni. Két éve a gyerekeket érintő előítéletek ellen kampányoltunk, tavaly pedig a nevelőszülői hálózat került előtérbe. Óriási a nevelőszülő-hiány, kétezren hiányoznak országszerte, ezért a gyerekek gyermekotthonokba kerülnek. Ez nem ideális körülmény egy gyereknek, nincs meg a családi közeg, mint egy nevelőszülőnél.

Mi az eltérés lényege?

Az otthonban sok gyermek él, napi szinten egymást váltják a nevelők, van olyan fiatal, akinek, mire kikerül a rendszerből, 30-40 nevelője is volt. Így nem lehet megtanulni egészségesen kötődni, kapcsolódni és az érzelmi biztonság sincs meg. Ezért jó nevelőszülőnél lenni, ami strukturálisan a leginkább hasonlít egy hagyományos családmodellhez.

Viszont nevelőszülőből meg kevés van, nem jelentkeznek elegen, nem is tudják sokan, hogy mi ez, ráadásul nem presztízsszakma, és a fizetés sem nagy.

Itt cáfolnám azt az előítéletet, amit sokszor hallok vissza, hogy csak a pénzért csinálják. Ez nem egy álommeló. Traumatizált gyerekekről kell gondoskodni, átlagon aluli fizetésért és nem csekkolhatsz ki délután 5-kor azzal, hogy megvolt a napi penzum. Egy gyerek 0-24 óra.

A nevelőszülőket akartuk bemutatni tehát, de erős ellenszélben dolgoztunk, a kampány előtt derültek ki a bicskei gyermekotthonban történtek és egyéb bántalmazós esetek is. Úgy tűnt az embereknek, hogy a gyermekvédelem valami borzalmas dolog, ahol bántják a gyerekeket, a nevelőszülő szakmára sem vetett ez jó fényt. Ebben a közegben kellett arról beszélnünk, hogy gyere nevelőszülőnek, mert az jó dolog.

Nehéz volt átnyomni, de sikerült. Pozitív képet rajzoltunk, pedig a nevelőszülőséggel kapcsolatosan sok előítélet van az emberekben, és keveset tudnak róla. Készítettünk korábban egy felmérést a nevelőszülőségről, amelyből kiderült, hogy az emberek fele tart attól, hogy saját családja és a barátai rosszul vennék, ha ezt a szakmát választaná, vagy épp párkapcsolatára lenne negatív hatással. A válaszadók kétharmada szerint ráadásul a nevelőszülőknek és neveltjeiknek a társadalom előítéletével is meg kell küzdeniük. Ebben a társadalmi közegben kellett nyitottá tenni az embereket erre a nehéz témára.

Milyen eszközökkel értétek el ezt?

Pozitív storytellinggel mutattuk be, hogy vannak olyan életutak, amelyekbe belefér a nevelőszülőség. Nagyon különböző nevelőszülőink vannak: felsővezető egy multicégnél, könyvtáros, benzinkutas, asztalos, egyedülálló férfi, anya, akinek sosem lehetett gyereke, vagy házaspár, akinek a gyerekei már kirepültek… Egy a közös bennük, hogy hivatásként tekintenek erre. De sokan érkeznek segítő szakmákból.

Nagy költségvetés egészen biztosan nem állt rendelkezésedre, ez megköt vagy előre lendít?

Engem motivál: kitalálhatom, mit akarok, és aztán ha valaminek költsége van, megnézzük, mit tehetünk. Addig ülsz és rágod a gittet, amíg eszedbe nem jut valami, ami nullszaldós vagy minimális büdzséből megoldható. Tavaly 2000 árvácskára volt szükségünk a 2000 hiányzó nevelőszülő jelképeként, ehhez kerestünk partnert, végül a Praktiker jelentkezett, hogy szívesen adnak 2000 virágot.

Persze nagyon jó lenne kreatív óriásplakátokat kitenni országszerte, de civil szervezetként ilyen nagy volumenű reklámra nincs pénz, valami mást kell kitalálni.

Mikor kezdtek el dolgozni az őszi akciókon?

Tavasz végén bedobok ötleteket, több körben megvitatjuk a szakmai stábbal, hogy melyikkel menjek tovább, milyen szakmai üzenet legyen abban az évben a fókuszban. Utána addig forgatom magamban az alapkoncepciót, amíg jönnek a kreatív elemek, nyár elejére megvan a kampányterv és egész nyáron azon dolgozunk, hogy lehet azt megvalósítani.

Addig csavarjuk, amíg minden a helyére kerül és meglesz az íve. Ez nehéz akkoriban, amikor mindenki szabadságon van, de a jó médiakapcsolataink már megvannak.

Könnyű támogató cégeket találni?

Gyermekvédelmi szervezetként állami feladatot látunk el, ezért kapunk az államtól normatív támogatást, ez azonban nem elég ahhoz a minőségi ellátáshoz, amit nyújtunk. A támogatóknak köszönhetően tudunk például magasabb anyagi juttatást adni a nevelőszülőknek, pszichológiai támogatást a családnak és még több egyéb extrát. Az állami támogatás mellett két lábunk van: az emberek és a cégek adományai. Szerencsére mindkét oldalon van sok nyitottság. Minél erősebb, hitelesebb egy brand, annál könnyebb támogatókat találni, de nagyon meg kell harcolni érte, mert telített a piac. Sokan foglalkoznak gyerekekkel, erős a konkurencia és látjuk, hogy

először mindenki a beteg gyerekeknek akar adni, a sor végén vannak azok, akiknek „nincs semmi látható bajuk”, „pusztán csak” elveszítették a szüleiket és nevelőszülőknél élnek.

Nehézség az is, hogy mi nem mutatunk gyerekarcokat: azzal jobban el lehet érni valamit, ha egy történet mellé ott van egy szomorú gyermeki szempár is, ennek ellenére mi úgy beszélünk a sorsokról, hogy nem mutatjuk meg a gyerekeket. Ez tudatos döntés és nem is tervezünk rajta változtatni. A gyerekeket csak hátulról vagy oldalról nem felismerhetően láthatják a képeinken és ők nem is nyilatkozhatnak, csak a nevelőszülő beszélhet róluk. Ha van egy bannerünk, ahhoz stockfotót használunk. A gyerekek védelmét és személyiségi jogait fontosabbnak tartjuk, mint hogy úgy kampányoljunk velük, hogy kiskorúként még nem tudják felmérni a nyilvánosság következményeit. Ez a legsérülékenyebb csoport, nem döntünk a fejük fölött.

Olyan környezetben dolgozol, ahol a pénz kevés, a sorsok szomorúak, kötöttségeid vannak bőven. Mi tart itt? A kihívás?

Igen. Egyrészt az akadály engem tuningol, hogy csakazértis, menjünk el a falig. Ez egy alkotási folyamat, hogy nulláról építkezel és megpróbálod kihozni a maximumot abból, amid van, ami itt kevés pénz és sok rettentő sorstörténet. Másrészt őszintén szólva ezek a történetek, amelyeket hallok, nekem is sokat adnak. 

Itt nincs blokkolóóra, nem szalag mellett gyártunk valamit, másféle eredményeink vannak, nem rögtön láthatók, nem termékben mérhetők. A visszajelzésekből, a fiataloktól jönnek. Azzal érsz el valamit, ha segíteni tudtál, vagy meghallgattál egy korábban soha el nem mesélt történetet. A nevelőszülőktől pedig sokat tanulok, hogy hogyan lehet kezelni egy brutálisan nehéz helyzetet egy gyerekkel. Egy hagyományos családban kisebb tragédiaként élik meg a szülők, ha a 12 éves gyerek megbukik matekból év végén, vagy nyaralás előtt töri el épp a lábát.

Itt olyan démonokkal kell megküzdeni, hogy például a 4 éves kislány összerezzen, ha hozzáér a nevelőszülő apuka, a 13 évesnek rémálmai vannak és bepisil éjszaka, a bekerülő kamasz pedig egész nyáron lepel ruhákban jár, mert a karján elnyomott csikkek helyét takargatja, de a története csak fokozatosan bontakozik ki a nevelőszülők előtt, mert nem szerepelt az aktájában.

Egyszerűen lesz egy nézőpontváltásod, ha ebben dolgozol, és sokkal több problémát megoldhatónak tartasz, mint korábban.

A te munkád is a terepen zajlik tehát, nem csak briefelnek a kollégák a munkáról?

Elég rendszeres kapcsolatban vagyok a családokkal, ami nem egyszerű, mert 40 településén élnek szerte az országban. Amikor elkezdek egy témát kidolgozni, beszélgetek a fiatalokkal, nevelőszülőkkel. Akikkel interjúzok a cikkekhez, filmekhez, azokkal miután kikerülnek az SOS-ből, sokszor megmarad a kapcsolat, látom, kinek hogy alakul az élete. Sok ötletet nyerek onnan, hogy egyszerűen csak beszélgetek: olyan témák kerülnek így elő, amelyek korábban meg sem fordultak a fejemben. 9 év után is tudnak újat mondani.