Dr. Aczél Petra többek között a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem professzora, nyelvész és retorikus. Kutatási területe a verbális és vizuális retorika, az újmédia, a kommunikáció és a jövőkészségek. Oktatója volt többek között a Budapesti Corvinus Egyetemnek, az Eötvös Loránd Tudományegyetemnek, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek és a University of Richmondnak. A Nemzeti Kutatási Kiválósági Tanács tagja, munkáját több díjjal jutalmazták, így többek között a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével, a Bonis Bona – A Nemzet Tehetségeiért Életműdíjjal, a European Award for Excellence in Teaching in the Social Sciences and Humanities kitüntetéssel, a Kenneth Rice-díjjal és a Sebők Tamás-díjjal.
Milyen jövő várhat a szövegekre az interneten, tekintve, hogy a fiatalok egyre inkább a videós tartalmak felé fordulnak? Mi lesz ennek a hosszú távú következménye?
Húsz éve kezdődött a szövegeknek az a sajátos élete az interneten, amikor elkezdtünk a mikrotextről, mikroblogról beszélni. Ezek rövid, bizonyos értelemben a gazdaságosság elvén alapuló kis írások, amelyek hosszát sokszor az szabta meg, mennyit engedett bepötyögni a program, illetve mennyit volt hajlandó elolvasni az adott szöveg felhasználója. Akkoriban azt ajánlották, hogy képernyőhosszúságban írjunk, tehát ne kelljen görgetni, amikor olvassuk.
Húsz éve még úgy gondoltuk, erre kell majd optimalizálni a közlésvágyunkat.
Hallottuk a megrendítő híreket, hogy az emberek nem olvasnak könyveket, szépirodalmat. A 2010-es évek európai és hazai kutatásai kimutatták, hogy a gyerekek kevesebb könyvet olvasnak, azok is inkább a tankönyveik.
S közben észrevétlenül rögzült két tévedés. Egyrészt az, hogy nem olvasunk. Ez nem igaz, olvasunk, csak nem könyvet. Másrészt pedig az, hogy a szöveg hossza alapján döntjük el, olvassunk-e. Ez sem igaz, egészen hosszú szövegeket is elolvasnak az emberek, amennyiben az érdekli őket.
Viszonylag hamar kiderült, már a 2000-es évek első évtizedének végén, hogy bizonyos kritériumoknak azonban meg kell felelnie egy szövegnek. Már az elején keltse fel az érdeklődésünket. Legyen jól tagolt és egészítse ki képanyag. Ezekkel stimulálja figyelmünket, hogy úgy érezzük, folytatni szeretnénk. Ez egyébként a podcastokra is igaz, amelyeket egyre hosszabbra készítenek, hiszen akár másfél órás anyagok is megtalálják a közönségüket. Mindezek mellett a szövegekben szükség van átlinkelési lehetőségekre is, amelyek hitelesebbé, a hypertextbe-ágyazottabbá, egy nagyobb információhálózat részévé teszik.
Mi a helyzet a szerzővel?
Roland Barthes, az irodalomelmélet egyik legnagyobb alakja már az 1960-as években „meghirdeti” a szerző halálát, amelyhez fél évszázaddal később Lars von Trier rendező is csatlakozik. Szerintük nem a szöveg, a mű alkotója a hatás kiindulópontja, hanem a hangneme, a stílusa, sajátos hangja.
Megindul a szövegek újfajta versenye, ahol nem szükségszerűen az író hírneve, megbízhatósága számít, hanem az, mit tud maga a szöveg hozzátenni az eddig tudott információkhoz. A figyelemért folytatott versenyben pedig az dönt, hol értem a legjobban azt a hírt, hol adják át a legizgalmasabban. Hol kapom a legtöbbet? Melyik a leghitelesebb? Hol tagolják a legjobban? Ezekre a szempontokra nem mindig figyelnek a portálok, amikor átvesznek egymástól szövegeket, pedig sok múlhat ezeken a benyomásokon.
Mindenesetre ezek a tendenciák elvezettek ahhoz a felismeréshez, hogy van még értelme írni. S akkor ebbe az idilli felfedezésbe csapott bele a mesterséges intelligencia.
Egyre inkább rá is szorulunk a szöveggeneráló és -fordító mesterséges intelligenciák használatára, hiszen hatalmas kontentgyárakká változtak a platformok. Egyre egyformábbak lesznek a szövegek?
Az első kérdés jogi típusú megközelítés, hogy azt a szöveget, ami valaki neve alatt megjelenik, valójában ki készítette és ki rendelkezhet vele, ki a tulajdonosa? A világ online tartalomközlési piacán már régóta probléma, hogy a közösségi média ingyen használja többek között az online portálok hírszövegeit, ezekből reklámbevételt is generálva. Mi lesz azokkal a szövegekkel, amelyekből más egy fordítással előállít egy újabb szöveget, vagy az AI generál belőle továbbiakat? A másik kérdés, hogy kitől származik a tartalomelőállítói kreativitás? Sokan ugyanis ötletgenerálásra használják a mesterséges intelligenciát. Kérdés az is, hogy az online tartalomelőállítónak jut-e ideje az AI által nyújtott információk ellenőrzésére? Márpedig tudjuk, hogy
a mesterséges intelligencia egy igazi szikofanta.
Ez egy görög szó, ami azt jelenti, hogy behízelgő, talpnyaló. Az AI is inkább igazodik tévedéseinkhez, mintsem konfrontálódna velünk. Így igyekszik a kezünk alá dolgozni, hiszen azt tanítják neki, hogy legyen minél kellemesebb és szolgálatkészebb. Ezért könnyebben generál tévedéseket is. Ha például határozottan azt válaszoljuk egy egyébként helyes állítására, hogy nem jól tudja, akkor elnézést kér, és megerősít minket a hamis információban.
Könnyedén kiderülhet a mi kis talpnyalónkról, nem segít minket azzal, hogy nem vitatkozik.
Szintén kihívás az AI korában, hogy elveszíthetjük a stílusunkat, mint a szilikonos egységsebészettel újraformált és ezáltal hasonlóvá alakított emberarcok. Egyre jobb minőségű a mesterséges intelligencia a fordításban és a szövegalkotásban is, óriási különbség látszik a kezdetekhez képest. De ha magunk alkotunk szövegeket, azok váratlanabbak, kiszámíthatatlanabbak, ezért jóval kifejezőbbek lehetnek. Az újságírásban szerepe van egy jól megválasztott metaforának, gondolati keretezésnek, megvilágító képnek, hasonlatnak, egy szemléletes példának. Ezekre nem szükségszerűen képes az AI. További kihívás az is, hogy már nemcsak tőlünk, hanem saját magától, a saját szövegeiből és információközléseiből is tanul.
De akkor az egyedi, a stílusos szöveg fel fog értékelődni?
Azt a kezdetektől kerestük és felértékeltük.
Ugyanakkor az AI valójában csak eszköz. Például az AI videógeneráló algoritmusok esetében a promptoló olyan, mintha rendezője lenne a filmnek. Végül is lehetünk egy szövegnek a rendezője, és nem az írója?
Így van. Egy színházi vagy filmrendező is hasonlóképpen instruál egy dramaturgot, forgatókönyvírót, a színészeket. Sok esetben egy szerkesztő is így igazít el egy újságírógyakornokot egy cikkel kapcsolatban. Itt az a kérdés, mi történik, ha az AI képes lesz önmagát promptolni. Ez gyakorlatilag egy vagy több teljes munkahely szerkesztőségi „megspórolását” jelentheti. Feltehetően az AI egyre tökéletesebben le tudja majd képezni az olvasói igényeket, ami szintén probléma, mert
akkor az olvasó nem találkozik majd olyan tartalommal, amit esetleg erőfeszítésébe kerül elolvasni vagy amit szokatlanabb módon fogalmaztak meg.
Gyakorlatilag megszűnhet az egyéni ízlés a szövegekkel kapcsolatban. Az emberi tökéletlenségeknek, sajátos ízléshibáknak lehetnek előnyei is. Ilyenkor az olvasó háboroghat, hogy ezek a mai újságírók már nem tudnak írni! A hibával való találkozás akár fejlesztheti a kritikai érzéket. Az az elérhető perfekcionizmus, ami a gép kapacitásából származik, elveszi ezeket a sajátos élményeket. Egy szöveget nem csak egyszerűen olvasunk és megértünk, hanem vannak meta- vagyis információs tartalmon túli viszonyaink hozzá. Ráadásul a digitális algoritmusok és az AI lehetővé teszi a személyre szabott tartalmakat, ami pedig azért baj, mert csak azzal fogunk találkozni, ami érdekelhet minket a mindig kényelmes „buborékunkban”.
S akkor egy ember felnőhet úgy, hogy soha nem hall például a mélyszegénységről.
Ennyi AI által generált szöveg nem rontja a szövegalkotási képességeinket? A különleges szövegek, Szabó Magda vagy Ljudmila Ulickaja megihletik az embert, fel tudja venni a stílust, amit olvas.
A ChatGPT tanul Szabó Magdától és a Ljudmila Ulickajától is, ha ezek e-bookként már megjelentek. A tanuló programoknak nincsenek különösebb aggályai a másoktól való eltanulást, szövegfelhasználást illetően. Szerintem az a kérdés, fontos lesz-e még nekünk a szerző.
Merthogy ma leginkább mégiscsak a stílus szólít meg minket. És bizony hajlamosak vagyunk kissé sznobok lenni, a magaskultúrát keresni, a tömegkultúra termékeit pedig lenézni. Előbbinek viszont fontos eleme a szerző személye.
De, a kérdésre visszatérve: megmarad-e a különleges? Ehhez saját elemző, kritikai érzékünk életben tartása elengedhetetlen. Ezért is fontos tovább digitalizálni a szépirodalmi szövegeinket, minél többet, hogy az AI-nak jó „minőséget” engedjünk tanulni.
Gyakorlatilag az AI-nak fogunk írni, ez lesz a jövő? a felhasználó reggel nem egy portált keres fel, hanem az AI-tól kérdezi majd meg a híreket, mert az megfelelő tömörségben tálalja azt, ami érdekli?
Ez lesz a nagy kérdés, hogy minek annyiféle médiacég és tartalomplatform az információ előállítására és megosztására? Már így is régóta küszködnek az online tartalomszolgáltatók a működésüket hosszan fenntartható gazdasági modellen. Az AI átvághatja a gordiuszi csomót, és konvergens szolgáltatóvá válhat a híriparban is.
Mindez hogyan fog hatni a beszédünkre, a kommunikációnkra? Nem romlik-e majd?
Régen azt mondtuk, a szó elszáll, az írás megmarad, de ez az írás már nem marad meg, míg a szó valójában kitörölhetetlen a digitális felületekről.
Már jó ideje azt látjuk, hogy írásunk összemosódik a beszéddel, és így veszít formális fordulataiból. Gondoljunk itt például a magyar megszólítási formák sorára, és arra, mennyire leszűkültünk az informális tegezésre. Például a gyorséttermekben megszokott és ajánlott, hogy inkább tegezzenek, de a korombelit látva a kiszolgáló elbizonytalanodik és így fogalmaz: „Itt fogyasztás lesz?″ Persze, ha egyáltalán még nála rendelünk, és nem egy digitális panel érintőképernyőjén keresztül.
Viszont az eltűnt formák, kifejezések helyén általában teremnek újak.
Egy másik érdekes jelenség, ami a kommunikációban látszik, a szótévesztés. Például valaki azt akarja mondani, hogy csak non plus ultrákban tudok beszélni róla, ehelyett így fogalmaz: „csak persona non grata tudok róla beszélni”. Vagy éppen „belsőséges titkokat” oszt meg, miközben meggyőződése a másikról hogy „nem kell ezért rajta pálcát törni”.
De ez régen nem volt?
Volt, de megszaporodott, és nem csak a magyarban. Az angol nyelvhasználatban is megfigyelték. Egy érzés van az emberekben, hogy nem tudom teljesen, honnan van ez a szó, de valahogy azt hiszem, erre vonatkozik. Nem néz utána, és a hallgatót sem zavarja, mert ettől még érti, mit akart mondani. Így aztán megmarad a tévedés.
Viszont sokkal többet írunk, mint régen.
Igen, valójában sokkal többet olvasunk és írunk. Csak nem végleges szövegeket, hanem átmeneti és fluid, tehát mindig alakítható, folytatható textusokat.
Ez mit befolyásol?
A hozzáállásunkat a szöveghez. Amikor kinyitok egy Szabó Magda regényt, mondjuk a Pilátust, akkor tudom, hogy az az író már nem ír, és ez a szöveg olyan, mint egy darab gyémánt. Kerek, befejezett, kézzel is fogható. Hogy ha elolvasom azt, amit akár ön ír az interneten, akkor lehetséges, hogy holnap már nem találom meg, de az is lehet, újabb bekezdéssel fog bővülni. Ön pedig azzal a nyugalommal írja meg, hogy ha kiderül, valami hiba, tévedés maradt benne, akkor közlés után is javíthatja. Egyébként pedig – nyilván tartalmától, műfajától is függően – úgyis legfeljebb pár napig aktuális, azután senki sem fog rá emlékezni. Eltűnik a portál címlapjáról, megtalálni is nehéz lesz. A könyvespolcomon ilyesmi nem történik.
Mindenesetre nem gondolom azt, hogy AI segítségével ne lehetne egyedit, értékeset alkotni, csak az éppúgy erőfeszítésbe és időbe kerül, illetve tehetséget feltételez, mint eddig.
Például a képgenerálásban már látunk erre példát. Az elismert és világhírű Szauder Dávid AI-val dolgozik. De amikor ő egy képet előállít, az nem egy prompt, hanem nyolcszáz vagy akár több ezer. Tehát azért az AI sem egy varázspálca. Várhatóan a szövegek generálásában is lesz, sőt van már a minőségi, művészi alkotásra példa.
Rényi Ádám, az ismert kommunikációs szakember úgy gondolja, a politika által felzabált médiapiacon, az AI által írt cikkek világában nincs sok keresnivalója. Korábbi interjúnkban az ihletről, kiadóalapításról és nagy szenvedélyéről, a színházról is beszélt.
Korábban kommunikációs szakemberként dolgozott Soós Edina, de átnyergelt kutatásszervezői pozícióba, ugyanakkor kortárs festőművészként is ismert. Interjúnkban a főállás melletti kreatív munka nehézségeiről és a műgyűjtők szokásairól is beszélgettünk.