Bűncselekményről, különösen gyilkosságról írni felelősséggel jár – ez az, amiről több sajtóorgánum képviselője feledkezett meg az utóbbi napokban, és korántsem csak a bulvársajtóról mondható el ez. Hogy ki az áldozat, azt az első pillanattól tudhatta a közvélemény, hiszen eleinte még eltűntként kereste kétségbeesett családja az amerikai turistát. Ettől azonban csak nagyobb felelősség került a meggyilkolt lány történetét bemutató sajtóra, melynek egy része meglehetősen szomorú bizonyítványt állított ki magáról.
„Etikai vétséget követ el, aki figyelmen kívül hagyja a bűncselekmény vagy egyéb esetek áldozatainak, az áldozatok hozzátartozóinak személyiségi jogait, érzelmeit és a kegyeletre tekintet nélkül mutatja be a történteket”
– áll a Magyar Újságírók országos Szövetségének (MÚOSZ) etikai kódexének harmadik paragrafusa alatt. Ahogyan azt a bevezetőben már érintettük, az áldozat kiléte itt ismert volt mindenki számára, így a névtelenség biztosításának lehetősége ellehetetlenült, de a nyolcadik paragrafus az anonimitás kapcsán kiemeli, hogy szexuális bűncselekmények áldozatait kiváltképp megilleti ez a jog. A rendőrség szombati sajtótájékoztatóját követően két nyelven kiadott közleménye tartalmazza az intim együttlét szókapcsolatot, innentől pedig megnyílt egy út, amelyre sokan rá is léptek.
Így kell írni egy gyilkosságról?
„Szex közben végzett a Budapesten eltűnt amerikai nővel az ír férfi.”
Sőt: „Szex közben gyilkolta meg az amerikai turistát Budapesten egy ír férfi - videó”.
„Elképesztő részletek derültek ki: szex közben végzett áldozatával a Budapesten eltűnt amerikai nő gyilkosa”
Csak néhány a címek közül, amelyek egészen biztosan kevéssé tekinthetők az áldozat és családtagjai személyiségi jogait figyelembe vevőnek. A tényközlésen túl, a rendőrség által használt kifejezést a nyers, keresetlen „szex közbenre” váltó címek üzenete célba is ért.
Érthető, hogy egy országot mozgatott meg egy 31 évesen eltűnt, szép, fiatal nő halála. Amikor kiderült, hogy a bulinegyedben látták utoljára, sokan konspiráltak azzal kapcsolatosan, hogy talán valamit az italába keverhettek, felmerült, hogy vajon biztonságos hely-e Budapest, vagy akár épp a szórakozóhelyekkel teli bulinegyed.
És persze megszólaltak azok a hangok, amelyek szerint, egészen egyértelműsítve „minekmentoda”.
A fiatal amerikai nő addig, amíg aggódó szüleiről és barátjáról volt szó, az egyszeri olvasónak sokkal szimpatikusabb volt, mint amikor az derült ki, egy férfi lakására ment fel, és ott még más is történt köztük. Semmit sem tudtak továbbra sem arról, milyen ember volt az utazó nő, hogyan ismerte meg a férfit, történt-e bármi gyanús akár az italával azon a végzetes estén – de még ha ezek közül bármivel kapcsolatban lett volna ismeretük, akkor sem jogosultak meg- vagy elítélni. Ha valaki úgy dönt, ítélőképessége birtokában, hogy intim kapcsolatot létesít valakivel, az sem jelent engedélyt arra, hogy az épp csak megismert másik fél bántalmazza. Súlyos bántalmazza. Megölje.
És akkor "minekmentoda"
Az áldozathibáztatás kultúrájában élünk Magyarországon: ahol a túl ilyen vagy olyan ruha, esetleg az, hogy elfogadjuk azt, hogy hazavigyenek, egyesek szemében már konkrétan egyenértékűek azzal, hogy engedélyt adunk arra: szexuálisan közeledjenek hozzánk, nem túl meglepő az, hogy könnyen vonnak le az emberek teljesen hibás következtetéseket.
Érdekes, hogy sosem vetné fel senki, hogy minek vett valaki BMW-t: hát azt akarja, hogy ellopják? Vagy épp tett a pénztárcájába több húszezrest, ez is felhívás a keringőre.
Egy amerikai állampolgár esetében még könnyebben jönnek a szavak a klaviatúrákra, holott ma már bizonyos értelemben megszűnt a fizikai távolság helyek között: egy fordítóprogramnyira van minden cikk az áldozat hozzátartozóitól, olyannyira, hogy még a keresés fázisában is szembejött velem a Facebookon és a Redditen is egy-egy, az amerikai lányért aggódó ismerős írta bejegyzés, melyben segítséget kért – és kapott is magyaroktól.
Az emberi méltóság tiszteletben tartása nem követelné meg az összes „szaftos” részlet közlését egy ilyen bűncselekmény esetében sem. Kattintásokért folytatott versenyben ez nehéz döntés, de van azért egy határ, amelyen ilyenkor sem éri meg átlépni. A felelősség az itt maradók felé ennél nagyobb kellene, hogy legyen, az ráadásul már nem ad semmit az egész történethez, hogy a halott amerikai nő barátjának fájdalmas szavai, saját magát hibáztató gondolatai az örökkévalóságig keringjenek az interneten. A gyász közepén elhangzott szavak később neki, saját magának árthatnak majd. Az újságírói felelősségnek egészen eddig is terjednie kellene.