A szakújságíró szerint adottság és rutin is kell ahhoz, hogy a sportolók megnyíljanak egy riporternek

Vasárnap véget ért az olimpia, de a sikerei és botrányai még valószínűleg egy ideig velünk maradnak. Az idén egyes, különösen az amerikai sportolók nemcsak a pályán igyekeztek teljesíteni, hanem aktívan használták a közösségi médiát is. Simone Biles tornász és Simone Manuel úszó még a sportriportereket is megszólította az X-en.

A közösségi médiában üzennek a sportolók

Simone Biles azt írta:

„Srácok, tényleg ne kérdezgessétek a sportolókat, hogy mi a következő lépés az olimpiai érem után. Hadd élvezzük ki a pillanatot, amiért egész életünkben dolgoztunk.“

Simone Manuel pedig egy korábbi posztjára utalt vissza, melyben azt kérte a riporterektől, hogy ne interjúztassák a sportolókat egy-egy kiábrándító teljesítmény után, mielőtt azt feldolgoznák.

„Higgyenek nekem. Mindent beleadtak. Az embereknek semmi mást nem kell tudniuk abban a pillanatban.“

Mint most írta, továbbra is kiáll ezen véleménye mellette.

„Az interjúkra/a felvételekre/a fotózásra ezekben a pillanatokban tényleg nincs szükség. Tanúsíthatom, hogy már a pillanat is traumatikus, és a megörökítése még kimerítőbb. Remélem, hogy több kegyelmet tudunk adni a sportolóknak, mert ők is elsősorban emberek!“

Drámák és kamerák

Amikor az olimpián Simone Manuel kiesett az 50 méteres gyorsúszás előfutamában, valóban nem adott interjút, csak elrohant az újságírók mellett. Hiába kérték, hogy álljon meg egy kérdésre, nemet mondott és tovább ment. Favour Ofili futó könnyekben tört ki a vegyes zónában, miután a 6. helyen végzett a női 200 méteres síkfutás döntőjében, Grace Adams újságíró pedig vigasztalta.

Látható, hogy a vegyes zónában, ahol közvetlenül a verseny után találkozhatnak az újságírók a sportolókkal, dúlnak az érzelmek, amelyeket egy riporternek kellő empátiával kell kezelni, miközben arra is törekszik, hogy információkat szerezzen és elkészítse a tudósítását. Milyen a jó riporteri hozzáállás, egyáltalán, milyen lehetőségei vannak a tudósítóknak, és jogosan kritizálják-e az újságírókat a sportolók? Krasz Emil, az Index sportrovatának vezetője mesélt a vegyes zónák lélektanáról.

„Az olimpia az olimpia. Ott nagyon fokozottak az érzelmek, ahogy most is láttuk a szakembereken meg a versenyzőkön is“ - mondta az újságíró, hozzátéve, hogy ő is részese volt olyan esetnek, amikor a komplett magyar sportújságírótársadalmat képviselő tucatnyi médiamunkást melegebb éghajlatra küldte egy magyar sportoló közvetlenül a verseny utáni pillanatok hevében. De összességében jó tapasztalatai vannak a vegyes zónákkal.

„Alapvetően a sportolók azért tudják, hogy szükség van erre. A két amerikai versenyző arra célzott, zavarja, hogy ott a mikrofon azonnal az orra előtt, nem tudja kellően átélni az élményt illetve megbirkózni az eredménnyel. De azért olyanok is vannak, akiket ez nem annyira zavar. Mind a kétféle reakciót látjuk. Van, aki oda tud állni és tud beszélni a mérkőzésről szakmai szempontból is, és tudja kezelni az érzéseket is. Talán ez a ritkább eset, de van ilyen.“

Az érzések hozzátartoznak a sporthoz

Ugyanakkor érdemes tudni, hogy miközben a riporterek igyekeznek tiszteletben tartani a sportolók érzéseit, nem ez az egyetlen tényező, amit figyelembe kell venni.

„A tévéközvetítéseknek és azon belül a reklámoknak is köszönhető, hogy ilyen szintre eljut a sport a világon. Ezek teszik lehetővé, hogy ilyen grandiózus legyen egy olimpia, és a szponzorok is szeretnének kapni valamit cserébe. Egy verseny adott esetben tart tíz másodpercig és vége. Akkor már tényleg hívjuk oda a főszereplőket, mutassuk meg őket, az érzéseiket, ahogy nevetnek, sírnak, ez hozzátartozik.“

A szakember éppen ezért nem is venné ki a rendszerből teljesen a közvetlenül a verseny utáni interjúkat, mert mind mondja, „nagyon színes emberi dolgot kapunk“. Azon viszont nagyon elgondolkodna, „feltétlenül szükség van-e arra, hogy kötelezően beleállítsuk a sportolókat ebbe a helyzetbe. Egy olimpia nagyon emocionális, a sportolók sokkal magasabb érzelmi fokon kezdenek bele a versenybe, ez pedig sok mindent a felszínre hoz.“

„Nem biztos, hogy az a legjobb, amikor ott van a lefújás után a tévé, még meg sem szárad a víz, de már mondani kell valami okosat. Nem biztos, hogy ilyenkor azonnal meg kell osztani a világgal az érzéseket és gondolatokat, talán meg sem tudja mindenki fogalmazni az adott pillanatban.“

„Teljesen más megvilágításba kerülhet az, amit láttunk“

Az újságírók a vegyes zónákban találkozhatnak a sportolókkal közvetlenül egy-egy verseny után. Itt megszabott forgatókönyvet és hierarchiát kell követni. Több szakaszban állnak a sportújságírók, először a jogtulajdonosok, majd más tévétársaságok következnek, akik megállítják a sportolókat a kamerákkal. A versenyzőknek ezen a soron kell végighaladniuk, melynek a legvégén áll az írott sajtó.

Mint Krasz Emil elmondta, egy-egy újságírónak elméletileg három kérdésre van ideje, tehát ez nem mélyinterjú, bár vannak, akik összekeverik azzal.

„A mixed zone arról szól, ami az elmúlt egy percben vagy másfél órában történt.“

Mint a szakember a riporteri hozzáállás kapcsán megjegyzi, fontos, hogy a közönség ne érezze azt, hogy az újságíró bennfenntes.

„Én ott a nézőket képviselem, nekem azokat a kérdéseket kell feltenni, amiket ők is feltennének. Ilyenkor egészen más megközelítésben, emberként láthatjuk a sportolót, és teljesen más megvilágításba kerülhet az, amit a versenyről gondoltunk. Kiderülhet, hogy amit esetleg nézőként feltételeztünk, az tévedés. Mi azt láttuk, hogy kamuzta a meccset, ő azt mondja, hogy mindent belerakott. Azt láttuk, hogy küzdött, ahogy a csövön kifér, ő azt mondja, hogy ez most nem volt egy jó menet.“

De mint mondta, az újságírók sincsenek mindig könnyű helyzetben, előfordul, hogy hiába mennek oda, a sportoló nem nyilatkozik:

„Az ember odamegy, reggel felkel, időt, pénzt szán rá, hogy végezze a munkáját, hiszen biztosan az olvasó is kíváncsi a főszereplőre, de nem mindig a riporteren múlik, hogy megkapja-e, amiért ment. Megtörtént, hogy a riporter több óra munkát szánt rá, hogy egy oldalas beszámoló szülessen, végül be kellett érnie azzal a két szóval, hogy nagyon sajnálom.“

A sportolói és az újságírói mentalitás is sokféle

Nemcsak a sportolók esetében láthatjuk az egyéni különbségeket, az újságírók sem egyformák. Vannak rutinos, régi motorosok, és olyanok is, „akik azt sem tudják, hogy "eszik-e vagy isszák az úszást, lovaglást“, ahogy a szakember fogalmaz. Ez pedig rányomja a bélyegét a sportoló és a riporter kapcsolatára is.

„Az biztos, hogy a sportolónak is teljesen más lesz a viszonya ahhoz, akivel adott esetben már van munkakapcsolata, mint ahhoz, aki nem is tudja, hogy kicsoda. Nem fog tudni neki úgy megnyílni, de az újságíró sem tudja úgy megnyitni.“

Nem mindig könnyű feladat, hogy az újságíró az adott helyzetben ráérezzen a sportoló érzelmi állapotára és a szükséges információkat is megtudja. Olykor segíteni kell a kérdésekkel.

„Egy bizonyos életkori tapasztalat is kell ehhez, hogy kellő empátiával közeledjünk. Nem zárom ki, hogy húsz évesen is lehet valaki empatikus, ez is adottság, de emellett rutin és sok gyakorlat is kell ahhoz, hogy az ember meg tudja nyitni a sportolókat. Én nagyon sok energiát fektettem a szakmában a személyes találkozásokra, de az utánam lévő generáció már a számítógép előtt nőtt fel, őket nem könnyű beleállítani abba, hogy kimenjenek az életbe. Gyakran nehezen is találják a kulcsot akár a korukbeli fiatalokhoz is.“

Vannak rámenősebb kultúrák

Kultúrafüggő is, hogyan állnak az újságírók és a média a sportolókhoz és mennyire tolakodóak. Ha azt kérdezzük, jogosan kritizálják-e a sportolók a riportereket, ezt is figyelembe kell vennünk. Amerikában például nagyon elterjedt a talkshow-s megközelítés, ahol több a személyes kérdés, adott esetben rámenősebbek a riporterek. A szakember szerint ebben szocializálódnak a sportolók is.

„Egy angolszász vagy egy mediterrán kultúrában sokkal bevállalósabb kérdéseket tesz fel. Mi picit burokban vagyunk, picit kényelmesek vagyunk, ez sincs benne úgy a rendszerünkben. Az angolszászoknál ugyanakkor sokkal fontosabb a sportolók kommunikáció-építése is, hogy a sportvezetők hozzászoktassák a versenyzőket a beszélgetéshez, a kommunikációhoz, hogy ne érezzék feszélyezve magukat, amikor mikrofon elé kerülnek. Nem is feltétlenül rögtön a versenyek után, hanem úgy általában. Ebben Magyarországon is fejlődhetnénk.“

Szintén a francia fővárosban rendezik meg hamarosan a Paralimpiai Játékokat, ahová 39 kvótát szereztek magyar versenyzőink, akik eddig 13 sportágban kvalifikálták magukat.