Konferenciaszervező, igazság- és „következménykutató”, televíziós szakember, producer, számos szakmai könyv szerzője és társszerzője, saját megfogalmazása szerint „igazi álmodozó és önazonos provokátor”. Ő hozta létre és szervezi minden évben a szakma legrangosabb fórumait, a Digital-Media Hungary-t, az Internet Hungary-t és a Digital Hungary Klubot. De övé a Cicerók és Cicerinák című, edukációs jellegű konferencia-sorozat is, és 11 éven át szervezte a Kamera Hungária televíziós műsorfesztivált is. A DigitalHungary.hu online magazin alapító-főszerkesztője. Bejárta a szakma minden zegét-zugát: volt fotós, vágó, felvételvezető, gyártásvezető, igazgató, producer. Saját elmondása szerint „elnök” sosem volt, csak ráragasztották.
Mi szerettél volna lenni gyerekként?
Egész életemben médiás akartam lenni. Tizenkét éves koromban döntöttem el, és onnantól kezdve mindent ennek rendeltem alá. Az iskolaválasztásaimat is tudatosan így alakítottam: híradásipari technikumba mentem középiskolába, majd az egyetemen gyártásvezető–producer szakon tanultam tovább. Soha nem volt bennem bizonytalanság ezzel kapcsolatban.
Miért ezt a szakmát választottad?
Nagyon korán elkezdett érdekelni minden, ami kép és hang. Fotózás, hangmérnöki munka, film. Volt egy Super 8-as kamerám és egy Zenit-E fényképezőgépem – mindkettő megvan ma is. Algériában nőttem fel, ott kezdtem el mindent fotózni: embereket, csirkéket, tevéket, utcákat. Akkor még nem hívtuk így, de valójában tartalmat akartam létrehozni. A Filmművészeti Főiskolán szippantott be igazán a művészet: a versek, az irodalom, de ott csodálkoztam rá a kommunikációs szakma komplex szépségére is.
Az első munkahelyem egy patológia volt: holttesteket fotóztam, cserébe megtanítottak a fotólaborban a színes filmek előhívására. Akkoriban ugyanis a színes laboráláshoz szükséges vegyszerekhez és eszközökhöz máshogy nem lehetett hozzájutni. A holttestektől nem féltem – orvos édesapám révén a baleseti sebészeten nőttem fel. Mindig imádtam a kütyüket.
Motorokat építettem, fényorgonákat és hangerősítőket készítettem, később nagy televíziós stúdiókat – olyanokat is, amelyek ma is működnek. A saját videóstúdiómat is magam raktam össze. Részt vettem televíziók alapításában és üzemeltetésében. Mindig szerettem szervezni, szerkeszteni, kitalálni tartalmakat, előadókat, részt venni minden folyamatban a rendezvényszervezéstől a tartalomgyártásig. Még a közönségszervezésben is megtalálom a kreatív kihívást – szerintem ma már ez is alkotó szakma. Az, hogy olyan konferenciákat és tartalmakat hozhatok létre, olyan összefüggéseket kutathatok és vizsgálhatok, ahol a gazdaság a versenypiac, a kereskedelem, a marketing és a média áll a középpontban, egyszerre elégíti ki minden érdeklődési területemet. Kell ennél jobb inspiráció?
Ki vagy mi motivál a mindennapi életed során?
A feleségem, a lányom, a kutyáim. A zene, a vers, a könyvek – mert ezek lényegében mindig ugyanazt adják. És motivál az is, hogy létrehozzak valamit. Aki ismer, tudja, hogy csak szenvedéllyel tudok működni. Mánikusan. Ha valamit nem tudok szenvedéllyel csinálni, inkább bele sem kezdek. A félgőzt nem bírom. Idegesít. Ilyenkor még a számat sem tudom befogni.
Hogyan látod az iparág jövőjét 15–20 év múlva?
Őszintén? Már az is nagy teljesítmény lenne, ha 12 hónapra előre tudunk gondolkodni. Teljes képtelenség megmondani, hol lesz a média 15 év múlva. Elég csak megnézni, hogyan tűntek el szakmák: hol vannak ma a kardkészítők, a szekérépítők, a lovászok? De nem kell ilyen messzire menni: nézzük meg, mi történt a filmiparral, a mozival, a zeneiparral az elmúlt évtizedekben. Most a marketing- és médiapiacon van egy erős nyomás, figyelnünk kéne, és továbblépni a hangzatos szavakon. A világ szédítő sebességgel változik, miközben többnyire csak azt hisszük, hogy tartjuk vele a lépést. Az, ami három-négy év múlva természetes lesz, ma még alig hasonlít a jelenre.
Én az összefüggésekben, az összefüggéstanban hiszek. Abból lehet trendeket felismerni. Jósolni legfeljebb irányokat, tendenciákat lehet – biztos válaszokat nem.
Mit tanácsolnál azoknak, akik a szakmában szeretnének elhelyezkedni?
Egyszerű a tanácsom: folyamatosan tanulni kell. Történelmet, filozófiát, pszichológiát, alkalmazott matematikát, statisztikát, művészettörténetet. Érteni kell a politikai, gazdasági és piaci összefüggéseket. Sokat kell olvasni, és meg kell tanulni értelmezni a jeleket. Ugyanakkor meg kell tanulni felejteni is, hogy az új információnak legyen helye. Képesnek kell lennünk alkalmazkodni a változásokhoz, nem követni, hanem elébe menni az új világnak. Amikor a köztévénél dolgoztam, egy este alatt 4,5 millió embert értünk el. Ennyi embernek lehetett mondjuk mosóport is eladni. A kilencvenes évek végén már nem álltak szóba velünk a reklámügynökségek, mert „csak” másfél millió nézőnk volt az A3 Televízióban. Ma pedig örülünk a 6–800 ezres megtekintéseknek is.
Nem tudom, mi lesz 15 év múlva. De azt biztosan tudom, hogy folyamatosan tanulni kell. Ez nem választás kérdése, hanem a túlélés feltétele.
